Diablo Hotel - 6. rész (BTS)

 Reggel magamtól ébredtem. Nem jött be Taehyung lábasokat ütlegelve, hogy ébredjek, se senki más nem járt a szobámban. Kinéztem az ablakon és meglepetten vettem tudomásul, hogy a nap bizony már fent van, sőt, elég magasan. A szobámban nem volt óra, ami eddig nem is zavart, de most felettébb hiányzott. Kapkodva vettem fel a ruháimat és szaladtam ki a szobából, hogy megtudjam mi történt.

 A házban csend honolt. Benéztem Jin-hez, de a dolgozószobában senki nem volt. A konyha is hidegen, gőzmentesen állt Jungkook nélkül, bár az asztalon volt egy letakart tányér az én nevemmel felcímkézve. Valamivel nyugodtabban fogyasztottam el a reggelim, ugyanis ha nagy baj lett volna, nemigen vesződtek volna szendvicskészítéssel.

 - Hol vannak a többiek? - sétáltam ki a kertbe végül, ahol Jimin gyomlált.

 Mindig csinált itt valamit, még ha semmi teendője sem volt. Tegnap gyomláltunk, így én feleslegesnek találtam most, azonban Jimin képtelen volt huzamosabb ideig távol maradni a virágaitól.

 - Templomba mentek - felelte csendesen.

 Szemöldököm akaratlanul is az égbe szaladt. Egy kezemen meg tudtam számolni, hogy hány embert ismertem, aki templomba járt.

 - Ti... Vallásosak vagytok?

 Félmosolyra húzta a száját, de mint mindig, most se jutott el a szeméig a vidámság. Amolyan betanult gesztusnak tűntek a mosolyai.

 - Jin úgy gondolja, jót tesz, ha valakinek el tudjuk mesélni a problémáinkat.

 - De... Istennek? - Ahogy kimondtam, furán éreztem magam, mintha egy idegen nyelven szólaltam volna meg és közben nagyon rossz szájízt hagyott a számban ez a szó.

 - Isten, a mindenható, a teremtő vagy lelkiismeret... mindegy minek hívod - vont vállat, de éreztem, hogy megfeszül. - Jin csupán így igyekszik könnyíteni a lelkünkön.

 - Gondolod, ez segít? - fordultam egy vörös rózsa felé.

 - Amint látod, én itt vagyok.

 Óvatosan megsimogattam egy szirmát a virágnak s lassan haladtam a szára felé.

 - Te nem hiszel benne? Ateista vagy?

 Erre felnevetett, mélyről, amit eddig soha nem hallottam tőle. Annyira meglepett, hogy nem figyeltem hová nyúlok így az egyik tüske felsértette az ujjam hegyét. Felszisszentem és elkaptam.

 - Úgy gondolom, hogy én és Isten nem kedvelnénk egymást és nem látna szívesen a házában – mondta, s kezébe vette a vérző ujjam, hogy megvizsgálja.

Tekintete elidőzött a vércseppen, mely megült a bőrömön, s valamiféle vágy csillant a szemében.

 - Azt mondják, Isten bárkinek megbocsájt, aki kéri - suttogtam megbabonázva arcának szépségétől.  Olyan közel volt most, hogy megérinthettem volna porcelánfehér bőrét. Szinte tökéletesnek tűnt, de inkább hasonlított azokra az angyalszobrokra a hideg és merev arcával, mint a festményeken ragyogó, meleg mosolyú alakokra.

 Ismét mosolygott, de most olyan szomorúan, hogy még az én szívem is belesajgott. Vajon milyen bűn nyomhatja a lelkét?

 - Én megbocsájtok neked, Jimin - fogtam meg a kezét. - Nem tudom mi az, de én feloldozlak alóla.

 Az őszinte döbbenet, ami kiült az arcára és az a mérhetetlen vágyódás a szavaim igaza után, megnyitott egy olyan ajtót a szívemben, aminek a létezéséről sem tudtam.

 Tekintetünk összefonódott, akartam, hogy lássa azt az ajtót, hogy lépjen be rajta és segítsen felfedezni, ami mögötte vár, de Jimin újból falat emelt közénk. Elengedte a kezem, mintha tüzet érintett volna.

 - Gyere, keressünk valamit az ujjadra – fordult el.

 Lenéztem az ujjamra, ami már egyáltalán nem vérzett, majd Jiminre emeltem a tekintetem és szorosan magamhoz szorítottam a kezem, melyen még éreztem az érintését. Azonban nem ellenkeztem, csendben elindultam utána a bálterem felé.

 Hoseok robbant be az ajtón. Jimin-nel épp akkor zártuk be magunk mögött a bálterem nehéz faajtaját.

 - Mi történhetett? - kérdeztem meglepetten.

 Jimin vállat vont és megrázta a fejét, Hoseok pedig magyarázat helyett elrobogott mellettünk. Pár percen belül a többiek is megérkeztek hasonlóan feszült hangulatban. Odasiettem eléjük.

 - Valami baj van, Jin? - rángattam meg a karját, hogy rám figyeljen.

 - Kicsit erős bajnak nevezni - szusszantotta idegesen. - Inkább csak kellemetlen nyűg.

 Taehyung felhorkantott.

 - És elmondod, hogy mi az? - kérdeztem türelmetlenül.

 - Ki akarnak hallgatni mindannyiunkat - sietett a segítségemre Jungkook. - Hoseok ezt sértőnek találja.

 Már nem hallottam a második mondatát. A kihallgatás szóra ledermedtem.

 - Sajnos túlságosan is belefolytunk az eseményekbe ahhoz, hogy ne lehessünk esetleges gyanúsítottak – vélekedett eltöprengve Nam Joon.

 - De téged már kihallgattak egyszer, nem? – fordult felé Jungkook. – Mert ismerted az egyik lányt.

 A fiú bólintott.

  Rémülve kaptam Jin karja után, egyáltalán nem érdekelve, hogy jelenetet rendezek. Minden szem rám szegeződött.

 - Kérlek, ne engedd ide a rendőröket! - könyörögtem kétségbeesetten. - Rólam ne szólj! Én nem...

 Igyekeztem minden érvet kierőszakolni az agyamból, mely zsibbadt volt a gondolattól, hogy kihallgatásnak vethetnek alá. Ettől a gondolattól úgy éreztem magam, mintha egy sötét szakadékba löktek volna és egyetlen kapaszkodó sem lenne. Egész lényem remegett, hideg járta át a csontjaimat.

 Jin arca elkomorult.

 - Gyere utánam - mondta és elindult a dolgozószobája felé.

 Láttam az értetlen arcokat magam körül, de nem fogtam fel, hogy ezzel elárultam valamit, amit eddig rejtegettem.

 Bent Jin leült az asztalához és megvárta, amíg én is helyet foglaltam. Idegesen tördeltem az ujjaimat, várva Jin ítéletét.

 - Mindennek meg van az ideje - kezdte. - Nem éri meg siettetni a világ dolgait, és én ezt mindig is tiszteletben tartottam. Azonban most nem hagysz mást választást...

 Arca eddig nem látott sötétségbe burkolózott, szemei mélyén olyan bölcsesség lapult, melyet még a sokat tapasztalt legöregebbek sem képesek felmutatni.

 - Mondd el a történeted, Danbi. Úgy érzem itt az ideje, hogy megoszd velem.

 Mélyen magamba szívtam a levegőt, kihúztam magam és a hangom sziklaszilárdan csendült, amikor megszólaltam. Nyoma sem volt annak a rémületnek, ami pár másodperce átjárta minden porcikám.

 - Gyerek voltam még csupán, amikor szembesülnöm kellett az emberi romlottsággal. Tizennégy múltam, amikor a törvénnyel ismerkedtem meg.

 Itt felemeltem a fejem, és egyenesen Jin szemébe meredtem.

 - Egyik olyan volt, mint a másik – suttogtam. – Nem akarok ismét a részese lenni.

 Láttam, ahogy megmozdul az ádámcsutkája, miközben nyelt és végig gondolta a szavaimat. Aztán bólintott.

 - Nem ígérek semmit, de mindent megteszek, hogy elkerüljük – felelte.

 Intett, hogy elmehetek, én pedig nem vágytam a maradásra, de még mielőtt kifordultam volna az ajtón, visszanéztem rá és halványan elmosolyodtam.

 - Bölcs vagy Jin. Jobb, ha nem hívsz életre olyan árnyakat a múltból, amiket már eltemettünk.

 Jin arca elfehéredett, szeme mélyén riadalom ütközött ki. A folyosó sötétjében halkan elnevettem magam.

 A hallban Yoon Gi támasztotta a falat és leplezetlenül engem vizslatott. Arcát szokás szerint a kapucni árnyékolta be.

 - Mit akarsz? – kérdeztem kicsit élesebben, mint szerettem volna.

 Ellökte magát a faltól és lassú, elnyújtott léptekkel felém indult. Akaratlanul is hátrébb mentem. Furcsa érzés kerített hatalmába mindahányszor találkoztam ezzel a furcsa, sötétruhás szerzettel.

 Mikor mellém ért, a fülemhez hajolt.

 - Te is lehetnél bölcsebb. – Hangja akárcsak önmaga, egy árnyas suttogás. - Vigyázz, mielőtt másokat fenyegetsz.

 Megfeszült a testem. Hallotta...

 - Én... – Csak tátogtam. Fogalmam sem volt mit mondhatnék.

 A vállamra tette a kezét, amely furcsán meleg volt.

 - Lapulj meg. Még új vagy és semmit sem értesz – felelte és miközben elment mellettem, a vállamon nyugvó kezével kissé meglökött, mire előre tántorodtam egy lépést.

 Hevesen dobogó szívvel fordultam utána, de már csak a sötét folyosó végtelenjét láttam.

 Lebuktam. Lebuktam. Lebuktam... Csak ez járt a fejemben. Egész éjszaka fel-le járkáltam a szobámban és vártam, hogy valaki benyisson és elhurcoljon. Szélsőségesen viselkedtem, amire nincsen magyarázatom. Holnapra már mindannyian tudni fogják, és el kell mennem a hotelből. Ismét menekülnöm kell.

 Reggelre szinte az őrület határát súroltam, és a maradék erőmmel azon igyekeztem, hogy mindezt palástoljam. A konyhába mentem, de még mielőtt elérhettem volna, hogy szembesüljek velük, valaki elkapta a könyököm és egy félreeső lépcsőre vezetett.

 Jin fordult velem szembe, mikor megálltunk.

 - Az Isten szerelmére – sóhajtottam megkönnyebbülve.

 Bocsánatkérőn elmosolyodott.

 - Ne haragudj. Most se és a tegnapiért se.

 Kérdőn meredtem rá.

 - Olyat akartam kierőszakolni, ami fájdalmat okoz neked. Hibáztam, Danbi.

 Arcán csalódottság tükröződött és megbánás. Megfogtam a kezét és megszorítottam.

 - Semmi gond – feleltem. – Nem lehetsz állandóan tapintattal mások iránt. Néha elszakad a türelem cérnája. Még nálad is.

 Játékosan megböktem, mire felnevetett.

 - Köszönöm.

 - Ma mik a terveid? – kérdeztem, miközben a konyha felé sétáltunk.

 - Hoseok szerint jobb, ha nem ellenkezünk. Egyszerűbb túlesni a dolgon.

 Beletörődően sóhajtottam fel.

 - Akkor nincs mit tenni, igaz? – néztem rá.

 Megrázta a fejét és benyitott a konyhába. A többiek már mind ott ültek és nagyban falatoztak a kis terülj-terülj asztalka mellett. Jungkook ma reggel is kitett magáért.

 - ’Reggelt – intett felém Taehyung szájából kilógó pirítóssal.

 - Az étkezés illemszabályait is át kell, hogy rágjuk? – cukkoltam nevetve.

 Összehúzta a szemöldökét és elvigyorodott.

 - Szeretem a mocskos dolgokat – felelte és sunyiban Jungkookra kacsintott, aki szinte azonnal elvörösödött.

 Oldalba könyököltem és óvatosságra intettem, de csak szórakozottan vállat vont. A többiek arcát lestem, de úgy tettek, mintha ez a kis közjáték meg sem történt volna. Később még láttam Taehyungot eltűnni a csapóajtók mögött Jungkook nyomában. Örömteli érzés volt őket figyelni és egy kis részem féltékeny volt a nekik jutott boldogságra.

 - Jó is szerelmesnek lenni – csatlakozott hozzám a takarításban Hoseok.

 Annyira meglepődtem, hogy félbe hagytam a törölgetést. Rég volt már, mikor egyedül beszélgettünk. Még haloványan élt bennem annak az esős napnak az emléke, amikor megsértettem.

 - Úgy mondod, mintha tudnád – grimaszoltam.

 Felnevetett.

 - Talán nem tűnök valami idősnek, de éltem eleget, hogy legalább ezt lehúzhassam a kis listámról.

 - Ó, szóval listát vezetsz! Szenilis lennél, öreg? – vettem fel a fonalat és igyekeztem fenntartani a könnyed hangulatot, ami gyorsan kialakult közöttünk.

 Élcelődtünk egymással, mint két régi barát. Nem is tudom, mikor nevettem utoljára ennyit, vagy, hogy mikor éreztem ennyire békésnek mindent magam körül. A tegnapi nap szinte el is felejtődött. Aztán ez a kis üveggömb melyben a reggelünk telt, úgy hullott szét, mintha csak szappanból lett volna, és egy óvatlan mozdulattól kipukkadt.

 Jin nyitott be nem sokat ígérő ábrázattal, mögötte két férfival a nyomában.

 - Danbi, kérlek, hívd ide a többieket – utasított mereven, majd Hoseokkal együtt elvonultak a dolgozószobába.

 Mindenkit a hallba hívtam, és mindannyian idegesen vártuk a fejleményeket. Mikor Jin megjelent, tudtuk mire számítsunk.

 - Megtalálták, igaz? – kérdezte Taehyung.

 - Meg. És most egyesével kihallgatnak minket. – Visszafordult a folyosó felé, de még hozzátette. – Danbi, rád különösen kíváncsiak.