Nyelvleckék 3.rész ~ THE END [with Hanbyul]

Huhh, jó régen volt már! >< Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok az utolsó részre. Remélem kiengesztelhetlek majd titeket. ^^ Jó olvasást! Véleményeket szívesen elfogadok~ :) 

 Kiesett a toll a kezemből.

 - Ismételd meg! – kiáltottam angolul. Meg is lepődtem magamon.

 - Kedvelsz? – kérdezte angolul.

 - Mi… Te… az előbb… - suttogtam anyanyelvemen. Becsavarodtam volna?

 Megráztam a fejem. Lehetetlen… Felálltam és fel-le járkáltam, a fejemet fogtam, miközben értelmes magyarázatot kerestem. Biztos csak félre hallottam! De nem… Nem lehet hallucináció, ahhoz túl… valóságos volt. Drága, jó anyám! Elment az eszem! Innen visznek a diliházba! Nem, Szofi, nyugodj meg! Nem szól szám, nem fáj fejem. Erről nem kell senkinek se tudnia.

 Hanbyulra kaptam a tekintetemet. Majd elvigyorodtam, és zavartan felnevettem.

 - Csak-csak eszembe jutott valami – nevettem, majd visszaültem a székemre. Lehet, nyelvtanilag kész katasztrófa volt, de legalább kihúz a csávából. – Folytassuk!

 - Jól érzed magad? – kérdezte.

 - Nem őrültem meg! – kiáltottam kétségbeesetten.

 Hanbyul hahotázni kezdett. Én csak pislogtam, mint a tehén a kapura, s lassan kezdett lángra lobbanni a dühöm. Felálltam ismét, és az inge nyakánál ragadtam meg. Vagyis csak akartam, mivel elkapta a csuklómat.

 - Nyugi, Szofi – kuncogta. – Csak hülyültem! Tényleg magyarul beszéltem.

 - Te szemét… - szűrtem a fogaim között. Leráztam a kezét, és sebes léptekkel az ajtó felé indultam, azonban nem jutottam ki.

 - Hallgass meg! – Állt elém Hanbyul. Szemében fura fények táncoltak. – Kérlek.

 - Két perc – mutattam kettőt.

 - Elég lesz egy is – vigyorodott el. Kezeit a nyakamra kulcsolta, majd ajkai az enyémre tapadtak.

 Hogy mi zajlott le bennem? Talán egy világháborúra hasonlítana, de az is kutya füle ahhoz képest, amit éreztem. Hatalmas tűzijáték kezdődött, a gyomrom bukfencet hányt, és szédültem. Úgy bizsergett a szám, mint amikor egyszer lime-ot ettem. Jól esett.

 Majd, mikor az embert fejen böki a felismerés, belém is belém mélyesztette ujjait és megrázott. A mellkasára tettem a tenyeremet, majd eltaszítottam magamtól. Kézfejemmel letöröltem a számat és dühösen eltrappoltam.

 Még mit nem! Ennyivel nem ússza meg! Azt hiszi, ezzel minden meg van bocsájtva?! Ez… Ez inkább még egy ok, hogy gyűlöljem! Most azonnal visszamegyek és… Igen, Szofi, és mit is csinálsz? A nyakába veted magad? Vagy bambán állsz majd előtte, és tálcán kínálod neki a győzelmet? Nem. Ha akar valamit, jöjjön ő utánam!

 Este Clairenek is elmondtam, mi történt, miközben bocsánatot kértem az órán, ám barátnőm, miután kiröhögte magát, kioktatott.

 -Hogy lehettél ilyen… ártatlan? – ingatta a fejét, és lebiggyesztette az ajkát. – Vissza kellett volna csókolnod, hagy érezze a győzelmét. Aztán szépen, emelt fővel, ringó csípővel hagyod ott. A férfiaknak mindig is alul volt az eszük.

 - Mi vagy te? Ha? Nem felvilágosítást kértem – ütöttem vállon. – Ha nem segítesz, akkor inkább felejtsd el, amit mondtam.

 - Olyan vagy… - nyafogott, de vigyorogva húzódott közelebb. – Mit fogsz tenni?

 - Néha igazán elgondolkodom azon, hogy neked van három diplomád és három nyelvvizsgád. Szerinted miért kérem a segítségedet?!

 - Jól van na! – kiáltott fel mérgesen. – Majd érdeklődöm Hanbyulnál, jó?

 - Végre egy jó gondolat… - sóhajtottam. Jutalmul kaptam egy párnát az arcomba.

 Másnap egy megnyitóra kellett mennem, szerencsére így volt okom elkerülni Hanbyult. A megnyitón találkozom anyámmal is, mivel egy róla készített festményemet állították ki, régebbi alkotásaim mellett. Ezt még valamelyik anyák napjára készítettem. Nagyon izgultam, hogy kiállításra kerül, de azért büszke is vagyok rá.

 Szépen magamra húztam a ruhámat, mely finoman simult az alakomra. A hajamat laza kontyba fogtam a tarkómon és beletűztem egy fehér-rózsát. A sminket nem szeretem, így csak keveset vittem fel. Mikor elkészültem Claire jött be a szobába.

 - Hűha! Szép vagy! – ölelgetett meg. – És van egy jó hírem!

 - Mi az? – Igazgattam magam a tükörben, onnan néztem barátnőmre, aki sunyin vigyorgott mögöttem.

 - Kísérőt kell vinned!

 - Micsoda? De hisz, te viszel! Meg… Ez csak egy kiállítás! – dadogtam.

 - Nem, kicsi lány. Apád vacsorával szervezte egybe a kiállításodat. Sok-sok üzletember, meg kritikus lesz ott.

 - De mégis honnan akasszak egy kísérőt? – Jó tudom, ez egy hülye kérdés volt, de az egyetlen lehetőséget nem akartam számba venni.

 - Én tudok egyet…

 Végül, kelletlenül, de elfogadtam Hanbyul felajánlását. A kiállításon amúgy is körül vesznek majd a fontos emberek, akik tele lesznek kérdésekkel, így nem kell sokat törődnöm vele. Csodálatos lesz, azt már érzem…

 A hotel előtt találkoztunk. Öltönyt viselt, ami igen jól állt neki. Limuzin vitt minket a galériába, az út során nem szóltunk egymáshoz, de éreztem a tekintetét magamon. Libabőrös lettem tőle, és égnek állt a hajam is, de türtőztettem magam. Nem szól szám, nem fáj fejem…

 Bent sok ember volt már, és a fő képnél, anyám állt apámmal. Hanbyult hátra hagyva, gyors léptekkel mentem feléjük. A mosolyomat le se lehetett volna törölni az arcomról. Mikor anyám meglátott, tárt karokkal fogadott.

 - Úgy hiányoztál! – vetődtem karjai közé, szinte már sírtam.

 - Szofi, ne sírj, mert elfolyik a sminked – szólt rám, de az ő hangja is megremegett.

 - Lányok! – szólt ránk apu, és tekintete körbe-körbejárt a tömegen. – Nem otthon vagytok.

 - Jaj, már drágám! – csapott anyu a vállára. – Olyan savanyú vagy!

 Jó volt látnom anyut, már nagyon hiányzott. Ha tehettem volna, visszamentem volna vele a hotelba és megint, mint régen, egy csajos estét tartottam volna vele, mindenféle édességgel. Ám mikor mellénk lépett egy összetöpörödött ázsiai emberke, minden boldogságom elszállt és idegesség kúszott a helyére.

 El kellett magyarázni neki a festményeim értelmét, a technikáját, a témáját, egyszóval mindent. Ezt egy laikus számára elmagyarázni, a lehetetlenséggel vetekedett. Most mondjam azt, hogy a kör azért kör, mert kocka? Most komolyan!

 Miután eme procedúrát eljátszottam szinte az összes emberrel, leültünk az asztalokhoz. Jómagam szüleim társaságába, Clairébe, no meg persze Hanbyuléba kerültem. Baloldalamon barátnőm volt, jobbomon pedig lelkes kísérőm. Szegénykét sikerült tökéletesen ignorálnom, annak ellenére, hogy barátnőm szúrós tekintettel méregetett.

 A nagy dínom-dánom hangulata kezdett kissé alkoholba torkollani, így inkább kimenekültem a friss levegőre. A hely szerencsére egy park közelében volt, ezért nem kellett az utcán ácsorognom, hanem kényelmesen leülhettem egy padra. Magányos, ám annál gyönyörűbb perceimet léptek zaja zavarta meg. Szinte éreztem, hogy ki az, de hátra sandítottam.

 - Szólhattál volna – huppant mellém vigyorogva. Benne is volt pár kör, ahogy elnéztem. – Ilyenkor már veszélyes kint mászkálni, főleg neked.

 - Majd legközelebb tudasd velem, hogy egyedül már WC-re sem mehetek – fújtattam gúnyosan. – És most, kérlek, menj vissza.

 - Még mindig haragszol azért a kis csók miatt? – nevette el magát. Az emberek miért kapnak őszinteségi rohamot a piától?!

 - És akkor mi van? – fordultam felé dühösen. – Engedély nélkül tetted! Még szép, hogy kiborultam!

 - Eddig egyik lány sem panaszkodott – vigyorgott rám önelégülten.

 Tátogtam, mint valami hal. Én hallottam volna rosszul? Vagy tényleg egy taj-paraszt?

 - Tudod mit? Nem érdekel! Most ehhez nincs idegzetem! – emeltem fel védekezően a karjaimat magam elé és felálltam.

 - Várj már, Szofi! – ragadta meg a csuklómat. – Én nem úgy értettem!

 - Mert ezt lehet máshogy érteni?! Komolyan! Ekkora bunkót, mint te, nem hordott hátán a föld! – kirántottam a kezemet az övéből és dühösen visszaballagtam anyámhoz, aki szintén kint álldogált.

 Amint megláttam könnyekben kitörve rohantam ölelő karjai közé. Kettecskén indultunk vissza a hotelba, és a szobámban, a nem olyan rég elképzelt, csajos estét tartottunk. Igazándiból lelki-segélyt nyújtott anyám készségesen, miközben én a százdarabos papírzsepi csomag alját néztem már egy nagyjából húsz perces sírás után.

 - És még előttem kérkedett azzal, hogy az előző r*bancai nem ellenkeztek, amikor lesmárolta őket!

 - Kislányom, mennyit ittál? – támasztotta anyám a fejét, és azzal a „mindent tudok” nézéssel meredt rám.

 - Hogy jön ide az, hogy mennyit ittam?! – förmedtem rá.

 - Hagyjuk, hagyjuk – emelte fel megadóan a kezeit. – Kincsem, mondd csak. Szereted azt a fiút?

 Ez az anyukám! Te is a megfelelő kérdéseket tudod mindig feltenni! Hogy szeretem-e őt?! Ennyi gyötrelem, fejfájás után?! Ennél egyszerűbb kérdés nincs a világon! Még szép, hogy…

 - Szeretem… - nyögtem, mintha ez lenne a világon a legfájdalmasabb szó, amit ki kell mondani.

 - Na, gyere ide – vont az ölébe. A hajamat kezdte simogatni. – A fiúk semmit nem tesznek ok nélkül. Ez sem más. Az elmondottak alapján pedig, ő sem csak egy kalandként tekint rád, vagy egy estére szeretne megszerezni. Te attól egyébként is többet érsz!

 Nem mondanám, hogy ezzel előrébb lennék, bár sokkal nyugodtabb lettem. Végül elnyomott az álom. Jól esett gondtalanul aludni végre, minden frusztráció nélkül. Igaz, ebben sokat segített az a kevéske alkohol, amit az este folyamán legördítettem.

 Másnap a hangulatom is és az idő is rossz volt, ráadásul apámék sem voltak már a szállodában, mire felkeltem. Egy darabig csak lustálkodtam, tévéztem, de hamar eluntam magam. Aztán azon kaptam magam, hogy várom Hanbyult. Az ajtót néztem, vagy a telefonomat, de semmi. Lementem a hallba, majd az emeleteket is végigjártam, de sehol nem leltem meg. A szobákba, nyilván nem mentem be, de mit keresne ott? Biztos hazament vagy valami… Azt sem tudom, hol lakik…

 Visszamentem a szobámba, majd leültem festeni, de semmit nem tudtam csinálni. Csak ültem az állványom előtt és bámultam a fehér vásznat. Az ecset a kezemben volt, de csak sután lógott a kezemben. A csöndet ajtó nyikorgása váltotta föl, majd halk és kimért léptek. Fel sem tekintettem, lehajtottam a fejem és vártam.

 - Talán zavarok? – lépett mögém Hanbyul. – Vagy nincs ihleted? Én vállalom a múzsa szerepét. Igazán tudok hatni az érzékszervekre.

 Nevetése igazán jól esett, mégsem tudtam nevetni vele. Szívem fájdalmasan dobogott a mellkasomban. De miért is? Ő volt az, aki megbántott. Talán emiatt fáj? Hogy csak úgy… Nem, Szofi, légy erős. Talán egy bunkó, de érezz hálát iránta. Sokszor megmentett…

 - Kérlek, állj az ablak mellé – utasítottam őt. Engedelmesen odaállt, de nem tetszett. Felálltam és karjait megragadva beállítottam. – Maradj így, jó?

 Nem szólt csak vigyorogva kitekintett az ablakon. Ahogy a csend ránk telepedett, engem megszállt az ihlet és festeni kezdtem. Az ecset halkan súrolta a vásznat, néha megkondult a vizes edény, ahogy az ecset hozzá ütődött a falához, mikor kimostam és új színbe mártottam az eszközt.

 Hanbyul mindvégig engem nézett, szemei csillogtak, de nem lehetett olvasni bennük. Próbáltam nem odafigyeli, az enyhén szétnyíló ajkaira, engem fürkésző tekintetére, mégis, mikor festményemen megjelentek a részletek, pirulva figyeltem meg őket. Egyszer csak nagy csattanás hallatszott kintről, ami következtében Hanbyul elmozdult és kinézett az ablakon.

 - Csak elejtettek valamit – tudósította a kint történteket. Hangja enyhén rekedtes volt. – Folytassuk?

 - Igen, kérlek – bólintottam. Visszaállt, de nem teljesen úgy, ahogy volt.

 Ismét odasétáltam, hogy megigazítsam. Hirtelen melegem lett, nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy tekintetem ne kalandozzon el a testén. Amikor felnéztem, ő engem vizslatott sötét szemeivel. Én zavartan elmosolyodtam és két kezem közé fogva arcát visszaemeltem eredeti helyére.

 - Így ni – motyogtam. El akartam húzni a kezem, de ekkor megragadta azt. – Mi… az?

 - Sajnálom… mindent – mondta.

 - Én azért nem mindent – nevettem el magam a kialakuló kínos helyzet ellenére. – Ha a bunkó dolgaidtól eltekintek, akkor nem volt veled… rossz…

 Miközben beszéltem, Hanbyul ujjbegyei lassan végig simították a nyakamat, a vállamat, ami után libabőr futotta be a testemet. Tenyeremet a mellkasára helyeztem, de egy darabig csak bámultam magam elé, hogy mi tévő is legyek. Aztán gyorsan lábujjhegyre álltam és párnáira leheltem egy apró csókot. Pirulva szegtem le ismét fejemet.

 - Akármilyen bunkó is vagy… szeretlek…

 Tudom, hogy alapvető szabályokat szegtem meg ezzel a kis kezdeményezésemmel, de nekem nem az számított, hogy viszonozza-e az érzéseimet vagy sem. Én legalább tudom, hogy mit érzek és nem is rejtegetem. Tiszta, nyílt lapokkal játszom.

 Gondolataimnak tárgya hirtelen lehajolt és megcsókolt. Karjait derekam köré fonta, s közelebb rántott magához. Én egyensúlyomat vesztve estem mellkasára. Csókunkat egyre csak elmélyítettük, néha nyelvével végigsimított ajkaimon, mire halk sóhaj tört fel belőlem. Megragadta a combjaimat, amiket dereka köré fontam, s kezeimmel a vállába kapaszkodtam. Botladozva kereste meg a kanapét, amire leültünk.

 Kipirulva vettem tudomásul, hogy most én az ölében vagyok, és nem is kicsit lett melegem. Ám minden földhözragadt, logikus gondolataimat, lassan elhomályosította az a bizonyos köd. Hogy most rózsaszín-e, nem tudom. Csupán élveztem, ahogy Hanbyul ujjai bebarangolják a hátam, majd lassanként a pólóm alá csúsznak és megbizsergettet az érintése. Csókunk egy percre sem szakadt meg, ami egyre szenvedélyesebbé vált.

 Hirtelen azonban hangos ajtócsapódás vetett véget tetteinknek. Mint a verebek, reppentünk szét a kanapén, a lehető legmesszebb egymástól. Pár pillanat múlva nyílt is a szoba ajtaja és Claire lépett be rajta. Amint rám nézett, huncut mosoly terült szét az arcán.

 - Drágám, úgy csillognak a szemeid, és az arcod olyan vörös, mint a rák. Még a bolond is észrevenné, mit műveltetek idebent.

 - Claire, épp kerestelek téged – szólt Hanbyul ekkor. Hangja tiszta volt, mintha mi sem történt volna pár perccel ezelőtt. – Kerestek téged. A recepción van egy üzeneted.

 - Épp most… - Barátnőm szemeiben felismerés fénye villant. – Oh, akkor megyek, megnézem.

 Amint elhagyta a szobát, Hanbyul az ölébe vont.

 - Mindjárt visszajön! – sziszegtem zavartan. Tekintetemet jobbra-balra kapkodtam.

 - Hidd el, nem fog – vigyorgott rám huncutul. – Folytathatjuk…

 - M-m-mi? A-az… nem… - dadogtam. Nem megy az úgy! Olyan zavarban vagyok, mint még soha.

 - Végül is van időnk – mosolygott ekkor szelíden, majd két keze közé fogta az arcom és homlokon puszilt.

 - Vagyis…

 - Én is szeretlek, Szofi – mondta magyarul, mire szívem nagyot dobbant mellkasomban.

 Átöleltem, és ezek után már nem is igazán engedtem el, csak ha nagyon muszáj volt.