Silent Heart - Utószó [Baekyeol from Exo]

Kedves Olvasók!

 Elérkeztünk ennek a ficimnek a végéhez is.
 Büszke vagyok erre az írásomra, mivel ez nem csupán egy könnyed, csacska történet volt, hanem mély értelemmel is szolgált mindazoknak, akik tudtak a soraim között olvasni. Nem mondom, hogy pszichológiailag teljesen pontos, de nem is alaptalan dolgokat tártam elétek. Kemény kutatások állnak a háttérben, amik voltak, hogy engem is megráztak. Továbbá voltak olyan részek, amik saját tapasztalatok alapján írtam le, persze némileg felerősítve a hatás kedvéért. Régóta foglalkoztatnak az emberi érzelmek, a viselkedések miértjei, a lelkivilág. Erre pedig nem épp egy vidám történettel álltam elétek, így remélem megértitek miért is lett ilyen a befejezése, és hogy így is megelégedéssel fogadjátok.

🎧 - Listen!

Baekhyun POV

 Beszívtam a levegőt és hallgattam figyelmesen. Az óra kattogását, a hűtő zümmögését, halk, de jól hallható lépteket az alattam lévő lakásban, az ajtócsapódásokat, a madarakat, az autókat… Sosem éltem csendben. Amit én akartam magam körül hallani, vagyis inkább nem hallani, az önmagam volt. A csenddel nyomtam el mindazt, amit nem akartam magamban meghallani, és mire észbe kaptam már képtelen voltam kifejezni az érzelmeimet. Már nem találtam őket.
 Chanyeol berobbant az életembe, hangosan és zavaróan, és kitörölhetetlen nyomott hagyott maga után, ami segített kitörni a magam alkotta ketrecből. Egy szobába zártam mindenem, a lelkem, amibe csak úgy betoppant Chanyeol, az ő maga hirtelenségével, optimizmusával, és amikor távozott, résnyire nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Ő adta meg azt a löketet, azt az erőt, ami ahhoz volt szükséges, hogy ismét élni tudjak. Visszaadta az életem, amiért örökre hálás leszek neki.

 Miután elrohant a kórházból, nagyon nehezen tudtam túltenni magam kettőnkön. Kyungsoo természetesen végig mellettem volt, ahogy mindig. Talán neki köszönhettem, hogy nem omlottam össze újból. Tudtam, hogy ő viszont iszonyatosan gyűlölte Chanyeolt, amiért elhagyott engem. Nem szólt semmit, de láttam a szemében az ítéletet, amikor megjelent a kórházban és hazavitt. Ez körülbelül egy hét múlva történt az elválásunk után. Legbelül igyekeztem felkészíteni magam, hogy mire én hazakerülök, addigra Chanyeolnak hűlt helye lesz, de nem tudtam megállni, hogy ne az Ő lakásához rohanjak legelőször. Órákig állhattam az ajtaja előtt, mivel emlékszem, hogy Kyungsoo úgy húzott be a folyosóról, hogy azt mondta, ideje aludnom.

 Ezek után élőholtként tengtem-lengtem otthon. Nem mentem be az étterembe. Nem akartam tudomásul venni, hogy ott sem lesz Chanyeol. Amíg nem láttam a saját szemeimmel, addig elhihettem, hogy talán még ott dolgozik, és mosolyogva fogadja a vendégeket, hátul viccelődik a többi alkalmazottal. Végül pár hétre rá, valami oknál fogva dühös kezdtem lenni, de nem Chanyeolra, hanem saját magamra. Ha mást nem is, de azt megtanultam tőle, hogy sodródni az árral valóban nem megoldás. Ennyi erővel beállhatnék szobanövénynek is. Szóval a kezembe vettem az életem. Sok-sok év után először éreztem magamban annyi erőt, hogy egy lépést tegyek valami felé.

 Kyungsooval kerestünk egy szakembert, aki segített feldolgozni a múltam. Eleinte nehéz volt és kimerítő. Nem mindig észleltem haladást és ez iszonyatosan frusztrált. Annyira, de annyira ki akartam mondani azokat a szavakat, amiket képtelen voltam eddig, hogy néha elvesztettem az erőm. Aztán ismét nekilendültem és folytattam. Bejártam a terápiákra, gyakoroltam, igyekeztem fölülmúlni a régi énem. Elfogadtam a tényeket, a múltam sötét részét, amik többé nem okoztak oly mértékű fájdalmat és szorongást, mint régen. Egyre erősebbé és büszkébbé váltam. Nehezen és fáradtságos munkával, de sikerült, és ezt mind Chanyeolnak köszönhettem. Meg akartam neki mutatni, hogy igenis képes vagyok rá.

 - Szerinted… valaha találkozom még vele? – kérdeztem egy nap Kyungsoot.

 Barátom felkapta a fejét és mosolyogva nézett rám. Még szokatlan volt neki az új hangom, de láttam rajta a boldogságot és az elégedettséget.

 - Nem tudom – felelte őszintén. – Kicsi a világ, bármi megtörténhet.

 Kicsit elhallgatott, valamin elgondolkodott, de aztán ismét megszólalt.

 - Ami azt illeti, én is szeretnék vele egyszer találkozni. Ha mást nem is, de azt meg kell köszönnöm neki, hogy visszaadta a barátomat.

 Tekintetünk találkozott, mire én elmosolyodtam. Valójában sok mindenért hálásak lehetünk Chanyeolnak…

 Úgy másfél év volt, mire rendes ember módjára ismét beszélni tudtam. A hangszálaim megerősödtek, a hangom magabiztossá vált a szívemmel együtt. Már nem volt szükségem gyógyszerekre a mindennapokban. Mertem hangosan nevetni, kiabálni, csevegni a körülöttem élőkkel. Megerősödött a kapcsolatom az alkalmazottaimmal is. Élveztem, amikor bementem egy boltba és magam rendeltem, magam kértem dolgokat. Nem volt olyan nap, amikor ne jutott volna eszembe, vagy ne fogott volna el a vágy, hogy mindezt megosszam Chanyeollal is, de sosem lombozódtam le, vagy hagytam el magam újra. Éreztem, hogy valamikor eljön az ideje, és addig mindent meg akartam tapasztalni, elraktározni, hogy később elmondhassam a saját hangomon neki.

 Százszor lejátszottam magamban a jelenetet, ahogy meglátom, találkozik a tekintetünk, majd hogyan kezdek neki a mesélésnek, Ő hogyan reagál a hangomra. Viszont amikor eljött a pillanat… Egyszerűen lefagytam.

 Épp egy kellemes nap után az étteremben, hazafelé menet megéheztem, ezért nem haza, hanem enni indultam. Ahogy baktattam az utcán, megfelelő étterem után kutatva, szinte ösztönösen éreztem meg, ami persze nem igaz. Csupán felismertem a szemem sarkából. Magas alkat, sötét haj, szétálló fülek, nyugodt, laza léptek, majd hatalmas szemek, végül az az ellenállhatatlan mosoly. A szívem megállt, és másodpercek után dübörögve adta hírét az izgatottságomnak. Nem is tudtam mit érzek pontosan. Düh, szomorúság, cseppnyi fájdalom, boldogság, elégedettség, izgalom… Annyi minden kavargott bennem, hogy féltem, megfulladok. Csak álltam és bámultam. Aztán Ő is észrevett. Arcáról eltűnt minden melegség, és mérhetetlen fájdalom ült ki rá. Szemei elsötétültek, vállai megfeszültek. Ahogy felém lépdelt, a járása bizonytalanná és nehézzé vált. Amikor megállt előttem, sokáig csak néztük egymást.

 - Gyere. Meghívlak egy italra – mondta végül és elindult.

 Követtem, akár egy kiskacsa az anyját. Nem szólt többet, csak ment és ment. Egy kis kávézóba vezetett be, ahol nem voltak sokan. Egy távolabbi, eldugottabb asztalhoz ült le. Viszketett a talpam, minden idegszálam megfeszült és csak az járt a fejembe, hogy elrohanjak. Mégsem tettem. Nyeltem egyet és leültem vele szemben.

 Először a tekinteteinkkel mértük fel a másikat. Lassan ellazultak az izmaink, egyenletesen lélegeztünk, lelassult a szívverésünk. Minden elcsendesedett körülöttünk.

 - Jó újra látni – mondta Chanyeol, s elmosolyodott.

 Szívből jövő, őszinte mosollyal ejtette ki ezeket a szavakat. Nekem mondta, aki sosem tette meg ezeket. Fogalmam sincs mi okozta, vagy miből nyertem ennyi erőt, de szememet elfutotta a könny, hangom rekedtes volt a sok érzelemtől, de olyan magabiztossággal, olyan őszinteséggel hadartam, hogy az elmúlt évek minden magamba rejtett szava most a felszínre tört.

 Chanyeol csak bámult, kerek szemekkel, csodálkozva, hitetlenkedve, de mégis elismeréssel a tekintetében hallgatta a szóáradatomat.

 Elmondtam az első benyomásomat, gondolataimat a találkozásunkról. Azt, hogy mit éreztem miközben megismertük egymást, amikor először lett szemtanúja a múltamnak, ahogy megszerettem Őt. Minden félelmem, örömöm, bánatom elmeséltem; hogyan küzdöttem meg minden egyes szóért, amit most elmondok neki.

 Végül kimerülten, remegve, de boldogan kimondtam azt, amit akkor kellett volna a kórházban:

 - Szeretlek, Chanyeol.