Iron-friend (with Xiumin from EXO)

 Vas szaga érződött a levegőben, a hajnal párába vonta az udvart. A házban sötét volt, az árnyékok is csendben figyeltek, nem rezdült semmi. A pincében halovány fény gyúlt, erőtlen, mely egy pillanat múlva el is tűnt. A nap lassan felkelt.

 Lili aprókat szuszogott a kopott kanapén, a műhelyében, dél előtt nem fog felébredni. A rumli közepén, az asztalon egy fémkupac hevert, itt-ott rozsdás volt. Ezen dolgozott már egy ideje a kislány. Magányát akarta ezzel elkergetni, játszótársra vágyott, így fogott hozzá egy robot elkészítéséhez.

 Minden apró részletéig megtervezte, összeszedte a vas és fém dolgokat a házban, és környékén. Éjjeleken, napokon át dolgozott, már csak egyetlen dolog hiányzott hozzá. A legfontosabb, ami emberivé teszi.

 A nap gyorsan vándorolt az égen, sugarai szemtelenül besütöttek a pince ablakán, óvatosan megsimogatva a kislány arcát. Lili hunyorogva tornázta fel magát, majd álomittasan botorkált az asztalhoz. A fémalak kezét megfogva, halkan suttogni kezdett:

 - Nem kell sokáig várnod Baozi! Találok neked szívet!

 Napok óta ezen törte kis buksiát. Mi az, ami életre keltene egy élettelen dolgot? Miután elfogyasztotta a reggelijét, kiment az udvarra. A távoli erdőt vizsgálta, mely elválasztja őt a világtól, melyen nem mehet át. Összevonta kis szemöldökét, sima homloka ráncokba futott. Öles léptekkel haladt előre.

 Mikor a szélére ért, megtorpant. A szél susogva cikázott a fák között, incselkedve a levelekkel. Madarak éneke szólt, vidáman és hívogatóan. Aztán elcsendesült minden, szürke felhők takarták el a napot, és az erdő már nem tűnt barátságos helynek. Lili félve lépett egyet hátra, amikor meghallott egy kétségbeesett kiáltást.

 Szíve gyorsan kezdett verni, majd gondolkodás nélkül futni kezdett. Az ágak karcolták a bőrét, tüdeje égett, mégis futott a hang felé. Kereste tekintetével a hang forrását, valami sötét alakot, akármit, ami elvezeti őt. Végül egy kis tisztásra botladozott ki a bokrok közül. Mély morgás ütötte meg a fülét. A tisztás közepén egy hatalmas medve állt, fenyegetően emelkedett az előtte heverő alakra.

 Az idegen arca eltorzult a félelemtől és a fájdalomtól. Ruhái szakadtak és véresek voltak. Biztos, hogy milliónyi sérülése volt, súlyos és felületes egyaránt. A medve dühödve, gyilkos tekintettel méregette, aztán a levegőbe szagolt és a kislány felé fordult.

 Lili nem ijedt meg az állattól. Nem ez volt az első, hogy találkozott az erdő félelmetes vadjának egyikével. Felemelte kis kezeit, behunyta a szemét és várt. Mindig ezt tette, és mire kinyitotta a szemét, eltűnt az állat. Most is így történt.

 Az idegen hunyorogva pislogott rá, majd elájult. Feje hátracsuklott és elterült a földön. Lili odafutott mellé, megtapogatta, és érezte, hogy nem sok van hátra az ismeretlennek. Fogta és elszaladt. Olyan gyorsan rohant, ahogy csak bírt, a fészer mellett álló szekérhez. Még régebben épített hozzá egy motort, mely ló helyett szolgált. Azzal indult vissza.

 A fiú arca sápadt volt, lélegzete szaggatott. Sietnie kellett. A házban lefektette, leszedte a ruháit, kitisztította a sebeit, megitatta, majd várt. Nem mozdult mellőle egy percre sem. Végre volt valaki rajta kívül. Fejét álmosan a fiú mellkasára fektette, majd elaludt.

 Reggel a fiú nehezen vette a levegőt, fájt mindene, és valami nagyon nyomta a mellkasát. Résnyire nyitotta a szemét, és megpillantott egy tejfel szőke kobakot. Emlékezett a tegnap történtekre, hogy a kislány elkergette a medvét. Fény tőrt elő egész lényéből, mely megmelengette őt, s a medve meghunyászkodva elkotródott.

 A kislány mocorogni kezdett, felemelte a fejét és homályos tekintettel a fiúra nézett. Azonnal élénkké vált tekintete, csillogott kék szeme a boldogságtól, mosolygott, arcán kis gödröcskék jelentek meg.

 - Felébredtél! – csilingelte. Hangja meleg takaróként hatott az idegenre.

 - Ki vagy, kislány? – kérdezte a fiú, de mosolygott.

 - A nevem Lili – magyarázta. – Itt lakom, és én megmentettelek. Ugye velem maradsz, és a barátom leszel?

 A fiú felnevetett erre a hirtelen kérdésre.

 - Köszönöm, Lili – nevette. – Az én nevem Xiumin.

 A kérdésre nem válaszolt. Fölösleges lett volna.

 Napok teltek el, míg a fiú rendbe jött. Lili ott legyeskedett körülötte, beszélgetett vele, olvasott neki. Sosem hagyta magára. Majd mikor már ismét talpra tudott állni, a kislány levitte a pincébe. Megmutatta neki a fémalakot.

 Xiumin csodálkozva érintette meg. Hideg volt a fém, libabőrös lett tőle. Egy alig tíz éves kislány, hogyan képes ilyet készíteni? Eddig is furcsállta, hogy a lányon kívül senki nem élt ebben a házban. Egyre több különös dolgot fedez fel itt, ami kíváncsivá teszi.

 Hetek teltek el és Lili nagyon megszerette a fiút. Vele játszott egész nap, és tudta, hogy másnap is megteheti. El is feledkezett Baoziról, a fémalakról, ami ott porosodott a pincében. Persze elmesélte Xiuminnak, hogy miért kezdte el építeni, és azt is, hogy miért nem tudja befejezni.

 - Ami életre kelti? – merengett el a fiú.

 - Igen – bólogatott Lili. – Nem találtam semmit.

 Xiumin sokat gondolkodott ezen, és tudta, hogy a kislány soha nem fogja kitalálni. Ahogy azt sem, hogy ő sem maradhat vele örökre. Pedig a kislány érezte.

 Egyik reggel, mikor a konyhában ettek, Liliben valami rossz érzés motoszkált. A barátját nézte, aki napok óta alig evett, arca egyre sápadtabb és egyre vékonyabb lett. Mosolya fáradt volt, s mikor megkérdezte, hogy mi a baja, szomorúság és szánalom csillant meg a szemében. Lili aggódott érte.

 Délután bent maradtak, mert Xiumin nagyon fáradt volt. Lefeküdt az ágyára, és maga mellé ültette Lilit, hogy olvasson neki. A kislány elővette kedvenc könyvét és olvasni kezdte.

 - Lili – suttogta Xiumin egy kis idő múlva.

 - Igen?

 - Add a kezed – mondta, majd megfogta a kislány kezét és a szíve fölé, a mellkasára tette. – Érzed?

 - A szíved – bólintott Lili.

 - Pontosan. Baozi mellkasában nincs ilyen – magyarázta lassan. A szavak nehezen jöttek a szájára. – Nincs szíve…

 - Baozinak szív kell, hogy éljen? – kérdezte kíváncsian a kislány.

 A fiú elmosolyodott. Okos volt Lili, tele szeretettel. Fájt a szíve, amiért csalódnia kell…

 - Figyelj – szólt határozottan. – Én Baozinak adom a szívem… Add neki, és ő örökre veled marad…

 Lili ijedten szorította meg a fiú szívét.

 - Nem! Baozinak nem kell a szíved! Az neked kell, hisz te maradsz velem!

 - Sajnálom…

 Xiumin lehunyta a szemét. Arcán végig gördült egy könnycsepp. Mellkasa emelkedett egy utolsót, majd keze kicsúszott a kislányéból.

 - Xiumin – szólongatta reszketeg hangon Lili.

 A keze alatt már nem érezte a dobogást, nem érezte a szívét. Rázogatta, szólongatta, de semmi nem történt. A fiú mozdulatlanul hevert az ágyon, és soha többé nem mosolyog már rá. Pufók, pocokra hasonlító arca, vörös haja, s barna szeme; már soha nem láthatja többé.

 Heves zokogásban tört ki végül. Könnyei eláztatták a fiú felsőjét. Addig sírt barátja mellett, míg nem álomba nem merült.

 Másnap mikor felébredt, már nem tudott mosolyogni. Csak bolyongott a házban, sehol nem találta a helyét. Végül lement a pincébe. A fémalak még mindig ott hevert, mozdulatlanul, akár fent, az ágyon a fiú. Lili odament az asztalhoz, és kezét Baozi mellkasára tette. Nem érzett semmit. Üres volt.

 Mintha más irányította volna, üveges tekintettel cselekedett. Kezei vöröslöttek a vértől, kis markában vitte le a pincébe. Óvatosan a fémalakba tette, majd kábeleket kötött hozzá. Várt, de semmi sem történt.

 Reménytelenség és a kétségbeesés összeszorította a szívét. Nem akart egyedül lenni ismét. Sírva Baozi fém-mellkasára borult, s könnyei eláztatták a szívet, mely mozdulatlanul, kábelek között hevert.

 Aztán hideg ujjak kezdték simogatni a hátát. Lili szipogva felemelte a fejét. A fémalak megremegett és a kislány felé fordította a fejét. Kikerekedett a gyermek szeme, csodálkozva meredt alkotására. Baozi felült, kissé akadozva, mozdulatai merevek voltak.

 - Ne… sírj… - tört fel belőle egy gépi hang, mely visszhangzott üres, fémes testében.

***

 A nap melegen sütött délután. Kint ezernyi virág lengedezett az enyhe szellőben. Vidám kacagás törte meg a csöndet. Egy kislány futott egy alak elől.

 Lili fogócskázott barátjával. A barátja mosolyogva futott utána, lassan nehogy utolérje a kislányt. Magas alakja, pufók arca, vörös haja, barna szeme, ismerősnek hatott. Valakire nagyon hasonlított, de még sem ő volt…

- Baozi! – kiáltotta vidáman Lili. – Mennünk kell! Idő van!

 Kézen fogva sétáltak hátra, a ház mögé. Ott egy kis sírhely állt, virágokkal körbe rakva. A fából összetákolt kereszten csak egy név állt.

 - Szia Xiumin! – guggolt mellé Lili. – Ma is igazán jó idő van. Ma fogócskát játszottunk és…

 Lili minden nap ellátogat Baozival Xiumin sírjához. A kislány soha nem fogja elfelejteni első barátját. A fémalakot is az ő képére formálta, megőrizve emlékét, akár egy kép.

„Az élet nem múlandó, sem elvesztendő. Az élet ott van benned, csak magányosan nem kel életre. Mindig kell, van valaki, aki ott van benne, mélyen őrizve. Aki, vagy ami élteti a szíved, és vele az életet.”