Nyelvleckék 2.rész [with Hanbyul]

 Köpni, nyelni nem tudtam. A düh forrón nyaldosta a bensőmet, visszafojtottam a levegőmet is. Kezem remegni kezdett. Ennyire még soha nem voltam kiakadva. De ez már… Sok! Kikérem magamnak, hogy ilyen abszurd döntéseket hozzanak a hátam mögött! Miért van az, hogy én mindig csak a háttérben bólogatok, vagy éppen ellenkezem, amit senki nem lát?! És főleg nem érdekel!

 Villámokat szórva álltam fel és néztem apámra, akinek a mosoly ráfagyott az arcára, talán még azt is mondhatnám, hogy megrémült. Clair fülét, farkát behúzva próbált minél jobban a székébe olvadni. Jól is teszi! Mert ezért tutira megfojtom!

 - Arról volt szó, hogy tolmácsot fogadsz mellém – szűrtem a fogaim között. – Erről nem volt szó!

 - Kislányom! Ez jobban…

 - Megérte? Igaz?! Megint csak az üzleten jár az eszed! – kiabáltam életemben először. Ezzel most nagyon túllőttek a célon!

 - Szofi… - szólt halkan barátnőm. – Én adtam ezt az ötletet apádnak. Hanbyul… tegnap ajánlotta fel a segítségét…

 - Szóval Hanbyul? – néztem az említettre, aki most nem vigyorgott, csak feszülten figyelt minket. Gondolom egy szót se értett ebből… Még talán előny is! Elé léptem, nagyon közel és kimérten adagoltam a mondandómat felé. – Te kis… Utállak, ugye tudod? Kiröhögtél, te szemét! – böktem meg erősen a mellkasát. Odakapott, de továbbra is a szemembe nézett, beszari képet vágva. – Talán te jobb vagy, mert tudsz angolul beszélni?! Ha?!

 - Kicsim – szólt apa. – Kérlek, fogadd el! Jó tanár lenne!

 - De mégis, hogy tanítson, mikor nem beszélünk egy közös nyelvet se?! - fakadtam ki.

 - Egy kicsit problémás… de erre itt vagyok én – intett Claire. – Én el tudom mondani, amit ő…

 Kész… Itt én már nem tudok mit tenni! Biztos valami rosszat tettem előző életemben, hogy most ezt az idiótát a nyakamba varrták. Kegyetlenség…

 A reggelit befejezettnek tekintve, visszavonultam, barátnőmmel a nyomomban. Igazság szerint rá vagyok mérges. Mivel apám ilyeneket képtelen kitalálni. Hanbyul meg… Ő meg egy idióta szemét, így nem érdekel, de kell egy bűnbak, így Claire tökéletes, minden szempontból.

 A szobámba érve, az ágyra vetettem magam és bekapcsoltam a tévét. Nem szóltam semmit, mivel ezzel tudom a legjobban büntetni a barátnőmet. Utálja, ha hallgatok, és figyelmen kívül hagyom.

 - Szofiii! – nyöszörgött mellém bújva. – Bocsáss meg! Kérlek! – Nem szóltam. Még rá se néztem.

 Haragtartásban nagyon jó vagyok. Akár hetekig is kibírom. És így is tettem. Lassan elkezdődtek a „nyelvóráim” Hanbyullal és Clairerel. Meglepően gyorsan tanultam ahhoz képest, hogy amit Hanbyul mondott, azt Claire fordította.

 Észre se vettem, a napok múlását. Ezer meg egy kiállításon vettem részt, ahol Claire volt a szóvivőm, de persze Hanbyul is mindig ott volt. Már arra a szintre léptem 3 hónap alatt, hogy megértettem mindent, amit mondtak, csak épp beszélni nem tudtam… Érdekes, nem? Bár most már az az idióta nem beszélhet a hátam mögött rólam. Igaz, ez nem gátolja meg abban, hogy bunkó legyen. Sajnos nem tudok neki visszavágni, legalábbis szóban.

 Clairenek ma apámmal kellet mennie valami üzleti megbeszélésre. Mióta apám tudomást szerzett barátnőm tehetségéről az üzletben, mindig magával cipeli. Én pedig ilyenkor egyedül maradok.

 - Miért van az, hogy én szívok, bármi is történjék? – motyogtam magamnak. Bosszankodásomnak a kopogtatás vetett véget. Kicsoszogtam kedvetlenül az előszobába és hatalmasnak nem nevezhető élet kedvel nyitottam ki az ajtót.

 - Szia! – vigyorgott rám Hanbyul. Amint megláttam, fájdalmasan elfintorodtam és rácsaptam az ajtót. Kell még neki is rontania itt a levegőt! – Yah! Nyisd ki, Szofi! – kiáltotta és dörömbölt a választékon.

 Megszánva szerencsétlent, résnyire kinyitottam és kikukucskáltam.

 - Ennyire ne örülj nekem… - grimaszolt, de amilyen hirtelen csinálta, olyan hirtelen vigyorodott el ismét. – Van kedved elmenni valahová?

 Veled? Semmiképp. Egyedül? Úgy még inkább nem. Ám nem akarok unalmamban sem meghalni, így bólintottam, mire szabályosan belökött és ő is befurakodott az ajtón minden tiltakozásom ellenére. Mekkora egy bunkó!

 - Gyorsan öltözz fel – hessegetett el a fürdő irányába. – Igyekezz!

 Miután magamra kaptam néhány culát, elindultunk. Hogy hová, azt csak az ég tudja, na meg a mellettem fütyörésző idióta. Összeszűkült szemmel kezdtem méregetni. Igazából, ha jobban megnézem magamnak, tényleg aranyos. De egy bunkó is! Nem tudom megbocsájtani, amiért kinevetett. Azóta viszont jobban megismertem, és jó fej, meg minden, és jól is tanít… Ennek ellenére valahogy, menekülni szeretnék, ha meglátom őt. Elég idegesítő érzés…

 Végül egy vidámparkban kötöttünk ki. Engem is azonnal elragadtak az érzelmeim, és már nem érdekelt Hanbyul. Izgatottan haladtam a tömegben, kísérőm pedig utánam. Mindent kipróbáltunk, amire csak futotta az időnkből. Este pedig beültünk egy kajáldába. Vicces volt a társalgásunk. Körülbelül úgy nézhettünk ki, mint egy néma és a felvigyázója. Ő beszélt én meg mutogattam. Nem kevés frusztráló tekintetet kaptunk.

 - Ha így folytatod, hamar ráncos leszel – könyökölt az asztalra Hanbyul. Állát a tenyerén támasztotta meg. – Megint morcos vagy!

 Meglepetten kaptam a homlokomhoz. Pirulva néztem farkasszemet életem legutáltabb személyével. Jobban szeretem, ha szemétkedik, mint amikor zavarba hoz. A hülyeségeit jobban tolerálom.

 - Egyébként meg miért utálsz? – hajolt közelebb és halkabban folytatta. – Nyugodtan mondd el!

 Nagyot sóhajtottam. Miért ver engem a sors? Ha tudnám, se mondanám el, de így végképp nem tudom. Mutogatni se igazán, mivel az nem fejezné ki kellően, bár ha elkezdem fojtogatni, talán átérezné.

 Szerencsémre meghozták a kajáinkat, így nem kellett tovább foglalkoznom a kérésével.

 - Szofi, így nem is hiszem el, hogy utálsz! – folytatta.

 Megelégelve, áthajoltam hozzá, megfogtam egy maroknyi krumplit és a szájába tömtem. Kalimpálva fuldoklott, én pedig elnevettem magam, mire ő is nevetni kezdett. Jókedvűen hagytuk ott a kajáldát és indultunk a hotel felé. Már besötétedett, és igencsak messze voltunk a szállodától érzésem szerint. Az idő is lehűlt, rajtam meg csak egy vékonyka pulóver volt. Csendben baktattunk az utcán, a sok ember között. Nem kevés erőfeszítésembe került Hanbyult szemmel tartanom, mivel olyan gyorsan lépdelt, hogy nekem szinte futnom kellett utána.

 Egy óvatlan pillanatba pedig sikerült szem elől tévesztenem. A nevét többször is kiáltottam, de sehol nem láttam. Ijedten kapkodtam a fejem körbe-körbe, miközben az emberek nekem jöttek. Gyorsan kievickéltem a járda szélére. Végigtapogattam magamon, de nem találtam a telefonomat és még pénz se volt nálam. Végem van…

 Hogy tehetett ilyet velem?! Tudja, hogy béna vagyok! Miért nem várt meg? A fejem zúgott a kérdésektől. Fogalmam sincs, mit csináljak. Nem ismerem Szöult, nem tudom a hotel nevét, semmit nem tudok! És még én vagyok kiakadva a szerencsétlen női főszereplőkön a könyvekben…

 Keseregve ültem le a járdaszegélyre és vártam a csodára. Előbb-utóbb csak észreveszi valaki, hogy nem vagyok a szállodában. Hanbyulból pedig végleg elegem lett. Soha többé nem megyek vele sehová! Az órákon kívül nem is akarom látni a képét.

 Fázósan összehúztam magam amennyire tudtam és inkább nem próbáltam gondolni az elkövetkezendő órákra. Vajon mennyi idő, míg az ember tüdőgyulladást kap?

 - Szofi! – hallottam meg a nevemet. Claire hangja volt. Senki más nem képes ilyen hangfrekvencián ordítozni. – Szofiii! Merre vagy?

 - Itt vagyok Claire! – álltam fel a földről.

 Barátnőm egy hatalmas tömegen vágott keresztül és ugrott a nyakamba. Szorosan átölelt és nem eresztett el, még a kocsiban sem. Nem szólt semmit, és nem is kérdezett. Csak nézett, már-már atomokra szedett a tekintetével.

 A hotelban végre megnyugodhattam. Lefürödtem, átöltöztem és végre melegben lehettem. Ott motoszkált valami a fejemben, hogy vajon az a p*cs merre lehet, de inkább megráztam a fejem és figyelmen kívül hagytam a gondolatot.

 Bár furcsa, hogy Claire ilyen rövid idő alatt megtalált. Azt hittem hajnaltájban jönnek értem, de az is lehet, hogy túlontúl sokat képzelek. Barátnőmnek van egy titkos hatodik érzéke talán és megérezte, hogy bajban vagyok. Biztosan telepátia!

 - Drágám, biztos jól vagy? – ült mellém Claire a kanapén. Szorosan átölelt. – Kérsz teát? Vagy kakaót?

 - Nem, köszi – mosolyogtam rá. – Most csak szeretnék nyugton lenni és elfelejteni a mai napot azzal a szeméttel.

 - Hanbyulra gondolsz? – nézett rám nagy szemekkel. Mintha nem tudná!

 - Igen.

 - Mi bajod van vele? Ő ma…

 - Utálom! Akkora egy bunkó! Most is otthagyott! – durrogtam eltolva magamtól barátnőmet.

 - Mégis miről beszélsz? Ő ke…

 - Kérlek, ne hozd szóba, jó? És ha lehet, ne szervezz vele semmilyen programot! Engem nem érdekel te mit csinálsz, de engem hagyj ki!

 Veszekedésünket az említett szamár szakította félbe. Arcán, meglepetésemre, aggodalom tükröződött, de amint meglátott megkönnyebbült. Nem gondoltam végig a miérteket, mert nem érdekelt, hogy esetleg aggódott értem. Jelenleg csak dühöt éreztem iránta, amit ki is mutattam.

 Felálltam és mielőtt bementem volna a hálóba, megálltam Hanbyul előtt és pofon vágtam. Talán túlzás volt? Nem. Megbántam? Jelenleg nem érzek lelkiismeret furdalást. A csattanás hangja éles volt, és ott is maradt a nyoma. Nem néztem a szemébe, csak elfordultam és bezárkóztam a szobába. Az ajtónak vetettem a hátamat és kifújtam a levegőt. Eddig tartott az adrenalin. Remegve ültem le a földre, miközben hallgatóztam. Claire biztos nem hagyja szó nélkül.

 - Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiakad! Nagyon sajnálom, Hanbyul! – mentegetőzött.

 - Nem, semmi baj. Megérdemeltem – mondta némi keserűséggel a hangjában. – De ne mondd el neki jó?

 - Miért? Akkor lehet, hogy…

 - Claire, most nem alkalmas. Majd…

 - Mit majd? Igenis vegye észre magát! – kiáltotta. Miért ilyen dühös? Hisz én vagyok az áldozat, nem Hanbyul! – Halálra aggódtad magad, mert szem elől tévesztetted, és ő meg pofon vág! Nincs tisztában azzal, hogy kerested.

 - Jobb, ha utál – motyogta csendesen.

 - Már miért lenne jobb? Kedvel téged, csak egy kicsit megbirizgáltad a büszkeségét, ennyi.

 - Jól van. Majd akkor holnap találkozunk…

 Nem kifejezés, hogy leesett az állam. Én ez nem akartam hallani! Szóval alaptalanul vádoltam? De hát nekem van igazam! Én… Szofi ezt nagyon elcseszted. Hogy lehetek ilyen sügér?!

 Eldőltem, mint egy liszteszsák. Csak bámultam magam elé, majd elkezdtem kapálózni és tépni a hajamat. Halkan nyöszörögtem, majd hal kopogást hallottam. Nagyot nyögtem.

 - Reméltem, hogy hallod – szólt Claire gúnyosan. – Most tényleg egy hatalmas marha voltál.

 - Muszáj még neked is megforgatni bennem? – rimánkodtam. – Tudatában vagyok, hogy mekkora ökör vagyok!

 - Akkor jó. És nagyon ajánlom, hogy lelkiismeret furdalásod legyen! – mondta, majd elment.

 Kösz, az már meg volt! Nagyon is! Mardos belülről, pedig én… Szofi ne áltasd magad. Hibás vagy és kész. De komolyan! Hogy lehettem ennyire vak? Mondjuk, ha visszagondolok…

 Nem egyszer segített nekem. Amikor elkezdett tanítani, mindenre odafigyelt, türelmes volt, én meg csak szurkáltam, pedig semmit nem tett. Aztán ott voltak azok a napok, amikor Claire nem tudott velem lenni, mert apám elrángatta magával. Akkor is ő volt velem. Szórakoztatott és vigyázott rám, én meg akkor is csak piszkáltam. Ráadásul ezekből nem értett semmit, mert anyanyelvemen szidtam.

 Lefeküdtem aludni, de jött álom a szememre. Másnap reggel görcs volt a gyomromban, enni sem tudtam rendesen. Mikor elérkezett a nyelvórám ideje, rosszabb lett. Hányingerem volt. Az utóbbi időben Claire már nem jött velem, mert már megértettem, hogy Hanbyul mit akar, de most igazán elkísérhetett volna.

 Félve léptem be apám szobájába. Itt kapott helyet a nyelvórám, mert apám… Nem is igazán tudom, hogy miért itt. Apámnak mindig is furcsa észjárása volt, sosem lehet tudni mit miért csinál, ezért sokan feladták már, hogy megfejtsék, ahogy én is.

 Bent már várt Hanbyul, papírjaiba temetkezve, gondolom a mai órám anyaga. Mikor köszöntem, csak hümmögött egyet, s tovább tanulmányozta a lapokat. Kíváncsian nyújtogattam a nyakam, de nem tudtam megállapítani mi lehet az, mert koreaiul volt írva. Mikor saját nyelvén beszélt Hanbyul, mindig viszketett a tenyerem, hogy befogjam a füleimet. Valahogy irritált a hangzása… Bezzeg az angol! Mióta tudom, miről van szó, sokkal jobban érdekel, mint eddig. Ráadásul Hanbyul tökéletes tanár.

 Sóhajtottam. Azt hiszem tényleg kedvelem őt. Pedig sokkal jobb lenne, ha utálhatnám!

 - Kezdhetjük? – kérdezte tökéletes angol kiejtéssel. Bólintottam. – Ma megnézzük, hogy milyen szinten is állsz és mennyit jegyeztél meg eddig. Ezt töltsd ki.

 Elém tölt egy lapot. Mikor a kezembe vettem, négy lett belőle. Nagyszerű. Szóval csöndben kell lennem, amíg ezt meg nem írom. Nos akkor, éljen, kezdjünk is neki.

 Elővettem egy tollat és nekikezdtem. Egész könnyen ment és sok mindenre emlékszem. A szavak csak úgy elém állnak és én leírom őket. Csodálkozva néztem, ahogy megállás nélkül írok. Egy szöveges feladatnál viszont megtorpantam. Háromszor olvastam végig, már szinte fuldoklottam. Ezt nevezik a sors iróniájának? Vagy erre mondják, hogy Isten nem ver bottal?

 A szöveg a lelkiismeretről szólt. Fogadjunk, hogy direkt ezt adta, de mindegy. Megérdemlem. Szorosan megfogtam a tollat és kinyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang. Gyerünk Szofi! Úgy sem érti, mit mondasz, de neked sokkal könnyebb lesz a lelked!

 - Sajnálom, Hanbyul – mondtam halkan, szememet a lapra szegeztem. – Én nem utállak…

 - Akkor kedvelsz?

 - Ige… - Felkaptam a fejemet. Hanbyul szélesen vigyorgott, le se lehetne vakarni az arcáról. – T-t-te… Értetted? – A döbbenet nem kifejezés. Szabályszerűen megfagytam. – V-v-v-válaszoltál… is…

 Mi a fészkes fene folyik itt?! Hanbyul mióta tud magyarul? Ráadásul ilyen jól!