Silent Heart - 1.rész [Baekyeol from Exo]

 Baekhyun POV

 A toll sercegve kopott a papíron, miközben gondolataim gyorsaságával megegyezve követte kezem mozdulatait. Az utolsó pontot vigyorogva tettem ki a mondat végére és valamiért nagyon büszke voltam magamra. A papírt kitettem a hűtőre, egy mágnessel biztosítottam a helyét, majd indultam a megszokott időben az étterembe.

 Némaságom ellenére roppant jól vezettem kicsiny vendéglőmet, és a munkaerőm is megbízható volt. Mindenben segítségemre volt az asszisztensem, aki helyettem bonyolította le a beszélgetéseket. Nagyon jól végezte a munkáját így nekem szinte csak át kellett néznem, ellenőriznem és kész. Gyorsan és precízen dolgozott. Ahogy beléptem, rossz érzés fogott el, és az irodába érve azonnal a Pokolba kívántam mindenkit, és már bántam, hogy reggel felkeltem.

 A colos szomszédom az íróasztalom előtt ült a széken és épp valamit magyarázott Kyungsoonak, aki persze mindig mindenhol jelen volt, mint jobb kezem. Kihúztam magam és nagy léptekkel trappoltam az asztalomhoz és csaptam le a táskámat. Kyungsoo meglepetten nézett rám, ahogy az a troll is.

 - Nahát, főnök… Minden rendben? – hajolt közelebb Soo és suttogta a fülembe.

 Elővettem a noteszem és írni kezdtem.

 „ Semmi nincs rendben! Mit keres ez itt? Mit akar?! Azonnal küldd el!”

  - Öhm… Sajnos nem tehetem – nézett rám bűnbánóan nagy szemeivel. – Már felvettem alkalmazottnak.

 „Akkor rúgd ki!”

 - Főnök! Ne legyen ilyen! Egyébként is szükségünk van egy plusz főre, mert JaeAh tegnap felmondott!

 „ Mindegy! Akkor maradjon… ”

 Nagy nehezen, de beláttam, hogy most nem otthon vagyok és nem a magánéletemről van szó, hanem a munkámról és ott nem lehetek válogatós. Gyilkos tekintetemet azonban az új alkalmazottamra vetettem, aki idegesen pillantott rám. Tegnap igen nagy szája volt, de most viszont a markomban tartottam, és ha szeretném, pokollá tehetném az életét, de sajnos, fel is mondhat akkor és ezzel csak magamnak ártanék.

 „ Most szerencséd van. Nem küldelek el, és nem foglak zaklatni, míg dolgozol, mert nekem is éppúgy fontos a munkám, mint neked, de ha meggondolod magad, akár távozhatsz is.„ – írtam le és nyomtam az orra alá.

 - Eszem ágában sincs elmenni – vigyorgott rám gúnyosan, majd felállt és fölém tornyosult. – Köszönöm, hogy itt dolgozhatok.

 Még egy pillanatig egymást bámultuk, majd fogta magát meghajolt felém és Kyungsoohoz fordult, aki nagy szemekkel nézte végig a jelenetet, melynek csak az egyik felét hallotta.

 - Akkor kezdhetek máris? – kérdezte a colos, mire Soo bólintott és kivezette az irodából.

 Mérgemben csak csapkodni tudtam, és semmi sem sikerült. Épp társam lépett be az ajtón ismét, mikor a kezemből elrepült a noteszem leverve egy képet a falról. A nagy csattanás után síri csönd telepedett az apró irodába, majd Kyungsoo felvette a képet és a füzetet, majd az asztalomra tette.

 - Nem tudom mi bajod, de… Jobb, ha összeszeded magad. – Egy kis szünetet hagyva folytatta – Azóta nem voltál ilyen…

 Ledermedtem, szorosan lehunytam a szemem, hogy ne veszítsem el a fejem. Ökölbe szorítottam a kezeimet is. Tényleg rég volt már… Öt éve…

 Megráztam a fejem. Tekintetem barátomra emeltem ismét és halványan elmosolyodtam, aki erre sóhajtott egyet, és a saját asztalához lépett. Belevetettük magunkat a munkába és egyhamar nem is szabadultunk. Este kilenc környékén volt már, mikor Kyungsoo szedelőzködni kezdett.

 - Te még maradsz? – kérdezte az ajtóból visszafordulva.

 Bólintottam és feltartottam a füzetemet.

„ Mondd meg a zárósnak, hogy menjen haza, majd én elrendezek mindent.”

 Kyungsoo bólintott, majd elment.

 Egy órát, ha még ücsörögtem a papírhalmok felett. Már sajgott a fejem így kimentem megnézni, hogy s mint a fronton. Még volt pár vendég, és a pult felé tekintve láttam, hogy Chanyeol is buzgón végezte a feladatát és sajnálatos módon jól. Be kell látnom, hogy nem rúghatom ki, és még örülnöm is kellene egy ilyen jó munkaerőnek. Visszamentem aztán az irodába és folytattam én is a dolgom. Addig fürkésztem a lapokat, míg el nem nyomott az álom akaratlanul is.

Chanyeol POV

 Sajnos ma sem voltam szerencsés. Találtam munkát, ám a főnököm egyben az új szomszédom és rosszakaróm egyben. Ennyire a bögyében lennék az életnek, hogy minden szarral megdob ajándékdobozba csomagolva? Szép új lakás és egy utálatos szomszéd, aki az első perctől kezdve ki akar tenni az utcára, majd egy új, jól fizető állás és főnöknek megkapom a szomszédom! Ilyen nincs!

 Az első napom könnyűnek indult, a munkatársaim is segítőkészek voltak, plusz a törpe sem zaklatott. Ha rontottam, a vevők is kedvesen mosolyogtak, bár a lányok feltűnően bámultak, némelyik még a telefonszámomat is el akarta kérni. Ha az élet most ki is szúr velem, legalább jó kinézettel áldott meg, így elviselhetőbbek a csapások. Késő este én zártam be, és miután minden csillogott és ragyogott, az öltözőbe mentem, hogy visszavegyem az utcai ruháimat. Láttam, hogy ég hátul a lámpa, ezért elmentem hátra, hogy lekapcsoljam.

 Az irodában viszont volt valaki. Pontosabban a törpe szunyált be a nagy munka közepette. Körülötte halmokban hevertek különböző papírok, nyomtatványok és számlák. Mindig is utáltam a papírmunkákat, hisz unalmasak voltak, így megértettem az okot, hogy miért is aludt el, de nem itt kellett volna. Most mit kezdjek vele? Itt csak nem hagyhatom…

 Pár perces töprengés után, egy hatalmas sóhaj kíséretében, no meg az elmaradhatatlan világfájdalmas képpel összeszedegettem a holmiját a reggel látott, vélhetőleg, az ő táskájába. Alaposan végigpásztáztam a helységet is, de már csak a főnököm hevert az asztalnál. Hitetlenkedve ráztam a fejem. Hogy nem kelt fel még? Direkt hangosan pakoltam körülötte, de olyan, mintha fejbe verték volna.

 Végül feltornáztam a hátamra, a meglepően könnyű testét, és kifele menet lekapcsoltam az irodai villanyt is. Az étterem bezárásával küszködnöm kellett, mivel a szomszédom nem maradt a hátamon. Ezután, akár egy málhás szamár, cammogtam az éjszakában, hátamon az új főnök-szomszédommal. A liftbe beérve már lihegtem és folyt rólam a víz. Bezzeg az álomszuszék még a vállamra is nyáladzott!

 Amint a lakása elé értem, lecsúsztattam a földre, míg megkerestem a kulcsát. Amikor szemeim a névtáblára tévedtek, elvigyorodtam.

 - Még a nevedet sem tudtam eddig – dünnyögtem. – Byun Baekhyun… - Lenéztem a lakás tulajdonosára, és egy hatalmas vigyor kíséretében benyitottam.

 A hóna alatt megfogva behúztam az ajtón és legszívesebben otthagytam volna a cipők között, hogy holnap egy jó kis hátfájás gyötörje, de ahogy ott szuszogott a kezeim között, megesett rajta a szívem. Beljebb merészkedtem hát, és nagy nehezen megtaláltam a hálót. Az ágyra fektettem és magára is hagytam a főnököm, azaz Baekhyunt.

 Míg kifelé igyekeztem szemeim körbejártak és alaposan végigmérték a teret. Hatalmas rend uralkodott, sehol egy árva porszem, sem egy elejtett szennyes, ami garantáltan egy magányos pasi otthonát jelezné – akár az enyémet. Nos, vagy van barátnője – amit kétlek – vagy valami gebasz van a fejében. Egy utolsó pillantást vetve a dolgokra, egy vállrándítással elhagytam a lakást és a sajátomba igyekeztem.

 Másnap korán reggel kiszaladtam a boltba, s visszafelé menet az igen gyanúsan álldogáló szomszédomra lettem figyelmes az ajtóm előtt. Már öltönyben volt, ami azt sejtette, hogy indul az étterembe. Óvatosan lépdeltem mellé, majd amúgy is mély hangomat elmélyítve szólaltam meg.

 - Segíthetek?

 Egy magasugrót megszégyenítve hátrébb ugrott, szája néma sikolyra húzódott, de egy hang sem jött ki a torkán. Némileg megszántam, de a produkcióján elnevettem magam. Könnyes szemekkel, akadozva vettem a levegőt, míg ő durcásan írt az elengedhetetlen füzetébe.

 „Rohadj meg! Minek ijesztgeted az embert ilyen korán?!”

 - Ne haragudj, cs-csak – lihegtem még mindig, majd vigyorogva folytattam. – Egyébként meg te álltál itt. Miért jöttél?

 „Köszönöm, hogy hazahoztál…” – nyomta az orrom alá, miután vagy ezerszer újra írta mondandóját.

 - Ja, hogy az! Á, semmiség, majd behajtom rajtad – legyintettem, és az én részemről be is fejeztem a beszélgetést, így kinyitottam az ajtómat, de egy kéz megragadta a felsőm alját. Hátra sandítottam a vállam fölött. – Mi az már?

 „Ez csupán fegyverszünet. Ne bízd el magad. Ki foglak innen tenni!”

 Szemeit dacosan az enyéimbe fúrta, álla makacsul megfeszült. Komolyan gondolja…

 - Azt csinálsz, amit akarsz – rántottam meg a vállam. – Tudod, rajtad kívül más nem fogja elhagyni ezt a házat. További szép napot, Főnök!

 Azzal rácsaptam ajtómat. Hallottam, és éreztem is, ahogy belerúg a fába, ami fájdalmasan dörrent egyet.

 Bosszantott a törpe kitartása, de ha ő így, hát én sem fogom vissza magam.