We have to love each other *part 1* - with Kris (EXO)

 Már elég rég kezdtem neki ennek a ficinek. :) Túl sok hozzáfűznivalóm nincs. :) Csupán annyi, hogy vélhetőleg két-három része lesz. ^^ Jó szórakozást hozzá! :)

- Nahát! Milyen gyönyörű! - lelkendezett barátnőm. - Olyan szerencsés vagy!

  A gyűrű ott csillogott az ujjamon, béklyóként húzva a kezem és a szívem. Vajon tényleg tökéletesnek tűnik ez kívülről? Mert én nem érzem, hogy így lenne.

- Láttad már?

- Nem, nem tudom ki az. És nagy valószínűséggel...

- Mi?! Nem is tudod, hogy kicsoda? - háborodott fel jogosan. Én már ezen túlestem és belenyugodtam.

- Érdekházasság! Ez az, ugye?

- Flóra, nyugalom - szólt másik barátnőm. - Ne akard megérteni a gazdagokat. Szerintem Viola se tudja, hogy mi folyik körülötte.

- Azért azt nem mondanám. Apám tökéletes üzletet fedezett fel bennem. Ennyi. Egy tárgyként kezel, amivel kereskedhet, és nekem nincs beleszólásom.

- És mi lesz Bálinttal? Szakítasz vele?

- Kénytelen vagyok - mondtam egykedvűen. - Innen már nincs visszaút.

- És anyukád ezt hagyja?!

- Amikor megtudta, sírva fakadt és azóta se lett jobb. Bár szerintem az újdonsült rokonok miatt. Ugyanis keletiek...

- Kínaiak? Japánok? - lelkendezett Flóra. - Milyen szuper!

- Kínaiak...

- Flóra - szólt reális barátnőm. - Szerinted az szuper, amikor tizennyolc évesen férjhez mész egy olyan emberhez, akit életedben nem láttál? Csak azért mert ez egy fontos üzleti kapocs a szüleid szerint. - Flóra elhallgatott, arcán döbbenet tükröződött. Végre felfogta. Aztán halkan megjegyezte:

- Legalább nem marad férj nélkül... - Nevetésben törtem ki.

   Átöleltem barátnőimet, majd elindultam haza. A kocsi már várt, ami haza visz. Beültem, szóltam a sofőrnek, hogy mehetünk. Kiskorom óta arra neveltek, hogy az üzlet az első, aztán a család. Ez egy öt éves kislány számára egy érthetetlen dolog volt, de lassan ráébredtem, hogy ez egy törhetetlen szabály. Akárhányszor apám elvitt egy megbeszélésre, utána írnom kellett egy beszámolót a hallottakról, és ha nem volt jó... Végül beletörődtem és már nem hadakoztam. Barátnőim nem értették, számukra ez egy halom, felesleges dolog volt. Bezzeg nekem... Ez az életem. Ettől még egy toronyba zárt hercegnőnek is több esélye van egy saját életre. Amikor beléptem a házba, anyám elfojtott szavai ütötték meg a fülemet. Apámmal veszekedett.

- Mégis mit gondolsz?! A lányodat eladtad!

- Inkább örülnél, hogy a lányodból nem lesz földönfutó! Egy biztos jövőt adok neki!

- És a boldogsága nem számít?

- A boldogságból nem lehet megélni, Kriszta! Ez a család tisztességes! Nem adnám a lányomat holmi szedett-vedett családba! - Ekkor elégeltem meg. Ha már az a sorsom, hogy árucikk legyek, nem hagyom, hogy ezzel megbomoljon a családom. Felszegett állal beléptem a nappaliba. Nem néztem egyikkőjükre sem. Nem tudnék...

- Hagyjátok abba! - szóltam határozottan. - Beleegyezzem a házasságba, de csak egy feltétellel. Ebben a házban ne essen erről szó a kitűzött napig.

- Drágám - próbálkozott meg anyám, de egy intéssel elhallgattattam.

- Viola - szólt apám. - Hétvégén találkozol velük. Akkor tűzzük ki a napot. - Bólintottam és elvonultam a szobámba.

   Szóval kevesebb, mint egy hetem van. Beszélnem kell Bálinttal is. Hogy mondhatnék neki ilyet? "Bocsi de eljegyeztek! Szakítsunk!" Na persze... Az ágyamban forgolódtam sokáig, de végül elaludtam. Másnap korán keltem, hogy minél hamarabb beérjek a suliba. Bálint mindig korán érkezik, hátha sikerül vele beszélnem. Számításaim telibe találtak. Épp a biciklijét lakatolta le. Kipattantam a kocsiból és odafutottam. Mikor megpillantott, elmosolyodott és csillogó szemekkel nézett rám... És most hátba fogom szúrni...

- Szia - köszöntem. A mosoly lehervadt az arcáról. Érezte, hogy valami baj van. - Beszélhetnénk? - Csupán bólintott. A kezemet gondosan elrejtettem, amin a gyűrű volt. Egy csendes helyre vezettem és szembe fordultam vele.

- Nem akarom kerülgetni a forró kását - kezdtem bele. - Őszinte leszek hozzád... Engem eljegyeztek...

- Hogy mi?! - szemében érthetetlenség tükröződött. - Mikor? Vagy hogyan?

- A szüleim... Nagyon sajnálom Bálint - a szavakat már csak üresen mondtam ki. Nem éreztem semmit, csupán kiejtettem őket. Mint egy jól beprogramozott robot. - Nekünk nem lehet...

- Szóval szakítasz velem - sóhajtotta. Egy darabig csöndben álltunk. - Gratulálok... - mondta keserűen, majd elsétált.

   Csak bámultam utána, lefagyva, míg könnyekben nem törtem ki. Nem tudom, hogyan, de barátnőim szedtek össze. Szorosan ölelve nyugtatgattak. A napom, mondanom sem kell, szörnyen telt. Ha nem az órára figyeltem, akkor csak bambultam, üres tekintettel, és az idő csak vánszorgott. Ebédkor kiültünk hármasban az udvarra. A lányok nem merték szóba hozni a reggel történteket. Türelmesen vártak, amíg én el nem meséltem a tegnapival együtt.

- Szóval a hétvégén mindent megtudok - mondtam panaszosan.

- Ez szörnyű! - kiáltott Flóra. Arca vöröslött a dühtől. - Ugye nem fogsz minket itt hagyni?

- Nem tudom, de...

- Azt olvastam, hogy a fiú családjával kell élned. Gondolom, akkor Kínába költözöl - mondta halkan Gina.

- Miii?! Ezt nem teheted!

- Én sem szeretném - csuklott el a hangom. A kezeimbe temettem az arcom mikor zokogásban törtem ki.

- De ugye az esküvőre meghívsz minket? - kérdezte Flóra, mire elmosolyodtam.

- Még szép!

***

   Idegesen fészkelődtem a székemen. Egy puccos étteremben voltunk, ahol a találkát szervezték. Izgultam és rettegtem. De ez normális, nem? Egy idegen országból való családdal találkozom, akikhez törvényileg tartozni fogok. Ráadásul most találkozom a leendő férjemmel. Anyám éppúgy ideges volt, mint én, de ez egy cseppet sem segített rajtam. Apám viszont elmondhatatlanul boldog volt. Csak úgy csillogott a szeme. Aztán megérkeztek. Felálltam és mélyen meghajoltam, ahogy apám mondta. A családfő kedvesnek tűnt, ahogy a feleség is, de sehol nem láttam, akire kíváncsi lennék.

- Üdvözlöm önöket - fogott kezet a két férfi. Az angol kicsit furán hangzott a kínai szájából. - A fiam kicsit késik, sajnálom.

- Nem történt semmi. Addig bemutatnám a lányomat - mutatott rám. Tényleg úgy érzem magam, mint valami portéka, amit körbenéznek, megtapiznak, majd mondanak rá egy árat.

- Viola, köszönj.

- Üdvözlöm önöket - utánoztam apám monoton hangját.

- Gyönyörű a leányuk! - mosolygott az asszony. Nem voltak ellenszenvesek egyáltalán. Sőt, kedvesnek mondanám, de nem tudok elvonatkoztatni a jövőmtől... Fél óra is eltelt, de a férjjelöltem még mindig nem volt jelen. A szüleim is egyre feszültebbek lettek, ahogy én is. Átvágtak volna?

- Sajnálom, kissé önfejű a fiunk - nevetett fel az asszony idegesen. Nyílván ők sem így tervezték.

- Inkább határozottat mondanék.

- Kris! - állt fel az apja. Elég dühösnek tűnt... A fiú anyanyelvén, suttogva mondott valamit, amin a férfi kissé megnyugodott, de gondolom később ennek is ára lesz. Figyelmemet azonban a vőlegényem vonta magára. Nagyon magas volt! Jó két fejjel, mint én. Méz barnának mondanám a haját, szeme barna. Az arca férfias. Elállt a lélegzetem is. Bár fagyos tekintete megrémisztett...

- Te lennél ezek szerint a menyasszonyom - hajolt meg előttem.

- Te pedig a vőlegényem - viszonoztam a köszönést. - Viola a nevem.

- Kris.

- Nos, akkor tűzzük ki a napot!

   Egy hónap és megházasodom. És ez is csak azért, mert még nem töltöttem be a tizennyolcat, majd csak két hét múlva. Ezért kaptam haladékot. Ebben az egy hónapban Krisszel meg kell ismernünk egymást. Mindezt parancsszóra. Milyen idillikus, nem? Vasárnap nyugodtan ébredtem, de nem tartott sokáig. A vőlegényem beállított és elráncigált magával, ami nem is lett volna gond, ha előre szóltak volna. Nem úgy tűnt, hogy lenne úti célunk. Végül, tekintettel az időre, meg a korgó gyomrunkra, beültünk egy étterembe.

- Rendelj nyugodtan - mosolygott rám. Nem beszéltünk túl sokat az út során. Kicsit tartok tőle, de hamar hozzá tudnék szokni ehhez a fagyos hangulathoz. Tudom, hogy csak a kötelességét tette, így nem ítélem el.

- Ugye tudod, hogy ezt nem muszáj… - jegyeztem meg, miközben a kínálatot nézegettem. - Nekem az is jó, ha tudomást sem veszel rólam az esküvőig.

- Sajnos nem tehetem. Meg, szeretnélek megismerni. - tette le az étlapot. - Ez a kötelezettségem. Ahogy neked is. - Neki sem lehet könnyű. Őt is dróton rángatják, nincs saját élete. De az is lehet, hogy csak én látom ilyen drasztikusan.

   Evés közben kellemesen elbeszélgettünk. Kris kedves embernek tűnt, és minél többet beszéltünk, annál jobban megkedveltem. Szerény, okos, szinte tökéletes, mégis vártam, hogy kibukjon egy hibája. Szégyellem, de voltak előítéleteim... Végül lassan ezek is elmúltak. Nem állítom, hogy örömmel hozzámegyek, tudom, hogy nem lesz szörnyű. Azt mondta, hogy körülbelül megfelelek az ízlésének. Ezen egy kicsit megrökönyödtem, de ez végül is egy jó pont. Kiderült, hogy nem is Kínában élt, hanem Canadában, és szeretne visszamenni egy időre, vagyis hamarosan. Nem volt ellenemre az ötlet. Ott is tudok iskolába járni, és közben világot is látok.

   Aztán ahogy közeledett az esküvő, kezdtem félni. Anyám minden áron le akart ülni velem beszélni a nászút menetéről. Én úgy gondoltam, majd szembenézek a problémával, ha aktuális lesz. Nem zárdában nevelkedtem, no meg Kris szerintem 24 évesen elég tapasztalt már. Vagyis remélem. A ruhapróbák szörnyűek voltak, az a nagy felhajtás kikészített. Meg persze a többi készülődés... Milyen virág legyen? Kiket hívjunk meg? Persze a barátnőimet elsők közt írtam a listára. Ők lesznek a koszorúslányok. Ragaszkodtam hozzá. Mikor elérkezett a nap, olyan ideges voltam, mint még soha. Azt se tudtam hol áll a fejem. Többnyire ugyan a fodrász kezei között, de úgy egyébként se.

- Wááá! Milyen gyönyörű vagy! - visította Flóra, akin már rajta volt a ruhája. - Nem is tartottunk lánybúcsút!

- Csak nem emlékszel rá! - nevettem el magam. Igazából csak elhívtam őket enni, mert nem akartam túl nagy felhajtást. Nekem ennyi bőven elég volt...

- Aztán csak mosolyogj! Láttam ám a férjecskéd! - kacsintott rám. - Megütötted a főnyereményt!

- Bizony - bólogatott Gina is. Annyira jó volt, hogy most is bíztatnak! Anyám kizavarta őket nem sokkal a ceremónia előtt. Ketten maradtunk a szobámban. Idegesen tördeltem a kezeimet, míg a nyakába nem vetettem magam. Szorosan megölelt.

- Anyu, félek - nyöszörögtem.

- Semmi baj, kincsem! Ez természetes! - simogatott meg, majd keze közé fogta az arcomat. - Csak ügyesen! Légy szófogadó! Kris jó ember...

- Anyuuu!

   A templomban, míg a pap beszélt, az idegesség belülről mardosott. Meg fog csókolni! Nem mintha ez lenne az első, de ha úgy vesszük, akkor az utolsó... Mikor kimondtuk az igent, a gyűrűket felhúztuk egymás ujjára, Kris felém fordult, egyik kezét a derekamra tette, s magához vont, majd gyengéden megcsókolta a szám szélét. Kívülről igazi csóknak tűnhetett... Nem tudom miért, de fájdalmasan nyilallt a szívembe. Vajon miért nem csókolt meg rendesen? Talán ennyire nem akarja ezt? Vagy velem van baja? Gyorsan kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat. Nyílván meg van az oka, de engem miért foglalkoztatna? Nem érdekel és kész. Ilyen szempontból a legjobb a struccpolitika. 

   A lagzin épp annyi időt töltöttünk, amennyit szükséges volt, aztán kocsiba szálltunk és kimentünk a reptérre, ahol várt már Kris családjának magánrepülője. Oké, én is gazdag családból származom, de ezt mi sem engedhettük meg magunknak. Aztán felszálltunk és hivatalosan is nászúton voltunk már. Hogy hová tartunk, nem tudom, mivel ezt elfelejtették közölni velem. Bánatosan néztem ki a kis ablakon. Még a barátnőimtől se tudtam elköszönni. A gyomrom időközönként összerándult az idegességtől. Annyi kérdés tolongott bennem, hogy azt sem tudtam mivel kezdjem, de még szólni sem mertem. Mióta a repülőn ültünk, Kris a laptopjába mélyedt és a pislogáson kívül nem csinált semmit. Néha még azt is megkérdőjeleztem, hogy lélegzik. Végül elnyomott az álom.

   Sokáig lehettem kiütve, mivel a környezetemet nem ismertem fel, mikor felébredtem. Egy hatalmas franciaágyon feküdtem, selyemtakaróval betakarva. Körülnéztem, de semmi sem stimmelt. Még egy kicsit kába voltam, nyílván az alkohol, amit fogyasztottam, az volt hatással rám. Kibújtam a takaró alól, hogy körülnézzek. Kilépve a szobából egy hatalmas nappaliban találtam magam. A kanapén hevert Kris, láthatólag aludt. De miért nem az ágyon pihent? Miattam...? Odasettenkedtem, egy darabig néztem, és majdnem szívrohamot kaptam, amikor megszólalt.

- Sokáig fogsz nézni? - hunyorgott rám.

- Menj a szobába. Nem tesz jót a hátadnak, ha itt alszol - keményítettem meg a hangomat. Nem vártam meg a válaszát, megfordultam és elindultam felfedezni a házat. Hátra sem kellett fordulnom, hogy tudjam, Kris bement a hálóba. Mosolyogva bólintottam, aztán ámulva néztem körül.

   A ház modern építésű volt, a berendezések is, de nem bántották a szépérzékét az embernek. Csak tudnám hol is vagyunk! Kerestem egy ablakot, és szemben házakat láttam, hasonlóakat, mint a miénk. Valami nyaralópark lehetett, mivel a legközelebbi szomszéd is jó pár méterre volt. Erkélyt is kerestem, ahová kilépve a tengert pillantottam meg. Egy kis lépcső vezetett le egy stégre, a vízhez. Lementem, és belemártottam a lábam a hűvös vízbe.

- Tetszik? - hallottam hátulról egy mély hangot.

- Igen. Még soha nem láttam a tengert. - mosolyodtam el szelíden. - Egyébként hol vagyunk?

- A földön - válaszolta unottan Kris. Ő is letelepedett mellém. - Nem vagy éhes?

- Nem.

- Szeretnél valamit csinálni?

- Először is megtudni hol vagyok.

- Számít?

- Igen. - Nem szólt semmit. Miért nem mondja el? Talán illegálisan vagyunk itt? Vagy elrabolt és azért nem mondja el, hogy ne tudjam idehívni a rendőrséget? Vagy miért?!

- Ne gondolj hülyeségekre. - pöckölte meg a fejemet. Aztán tekintetét a horizontra szegezte. - Csak csináljunk úgy, mintha nem lenne semmi körülöttünk. 

   Ahogy néztem, miközben ezt mondta, halványan elpirultam, és nagyot dobbant a szívem. Talán kezdem megkedvelni. Valami szomorú volt a tekintetében, ami arra késztetett, hogy átöleljem, de csak megérintettem a kezét, megszorítottam és rámosolyogtam. Ennyi, amit tehettem, még úgy is, hogy a felesége vagyok. Milyen furcsa ebbe belegondolni. Feleség... Szinte nem is éltem, de már soha nem tapasztalhatom meg azt, amit egy korombeli. Férjem és kötelezettségeim vannak, amiknek nem fordíthatok hátat csak úgy, következmények nélkül. Pedig még csak egy kamaszlány vagyok!

- Mi lenne, ha bevásárolnánk és főznék valamit? - kérdeztem szórakozottan. Muszáj volt beletörődnöm...

- Tudsz főzni? - kérdezte őszintén csodálkozva. Aranyos volt így látni.

- Persze! Csak mondd meg, mit szeretnél és elkészítem.

 Így mentünk első vásárlásunkra...