We have to love each other *part 2* - with Kris (EXO)

 Kinéztünk egy aránylag hamar összedobható ételt, majd megrohamoztuk a legközelebbi élelmiszerboltot. Ahhoz képest, hogy milyen szófukar volt az elején, most olyan elevenen és csillogó szemekkel segédkezett a vásárlásban. Öröm volt így látni. Rövid ismeretségünk ellenére, hamar kiismertük egymást, lehet azért, mert hasonlóak voltunk. Hálát adtam az égnek, amiért nem egy nehéz esettel kell megbirkóznom. Nem mondom, hogy tökéletes feleség leszek, hisz még azt sem tudom mi fán terem az egyáltalán, de mint mindig, most is meg teszek minden tőlem telhetőt. Sikerült elfogadható ételt varázsolnom az asztalra. Már jócskán elmúlt három óra is, mire asztalhoz ültünk. Úgy véltem ideje, komolyabb dolgokról is beszélnünk. Legalább most az egyszer.

- Meddig maradunk? - tettem fel az első kérdést.

- Egy hét.

- Azóta beszéltél a szüleinkkel?

- Nem, és nem is fogok - tette le a villáját. Ingerültnek tűnt. - Nem akarom, hogy most is a szüleim mondják meg, mit csináljak. Ha már megházasodtam, hagy csináljak azt a feleségemmel, amit én akarok. Remélem nincs kifogásod ellene.

- N-nincs - válaszoltam megszeppenten. Bár fogalmam sincs, hogy mit takart az "amit én akarok" kifejezés. Minden nézőpont kérdése.

   Nem esett több szó a szüleinkről. Pontosabban én nem hoztam szóba, mert féltem a válaszaitól. Inkább maradok tudatlan... Evés után Kris leült tévézni, én pedig megkerestem a holmijaimat. A bőröndöm látványa megnyugvással töltött el. Előkerestem a mobilom, hogy felhívjam Flórát és Ginát. Sajnos nem sikerült, mivel a telefonomból hiányzott az aksi. Dühösen trappoltam ki a nappaliba és álltam Kris elé.

- Hol az aksim? - sziszegtem. Nem mondott semmit, csak eldőlt, hogy láthassa a tévét. Kikapcsoltam és még egyszer megkérdeztem.

- Eltettem. Amíg haza nem megyünk, nem kapod vissza - közölte egyszerűen. Még mit csinált, amíg aludtam?! Miről nem tudok még?! Most már mindig az lesz, amit ő akar? Nekem beleszólásom sem lesz megint? Nem lesz saját életem? Saját döntésem? Egyszerűen kiakadtam. Soha nem voltam az a hirtelen ember, mindig átgondoltam a tetteimet, de ez túl sok volt. Belátom, hogy fiatal vagyok, de jogom van eldönteni, hogy mit teszek! Nem tilthat meg mindent, ami nem tetszik neki!

- Azonnal add vissza! - kiabáltam. - Nem teheted ezt!

- Nem adom, és igenis megtehetem! - állt föl. Ő is dühös lett. Nagyszerű. - Nem foglak szabályozni, de most azt teszed, amit én mondok!

- Nem! Nem vagyok a kutyád, hogy parancsolgass!

- Nem, de a feleségem igen! - markolta meg erősen a karomat, annyira, hogy már fájt. - És ne viselkedj úgy, mint egy hisztis kislány! Okos vagy, fel tudod fogni a helyzetet.

- Eressz! - rántottam egyet a kezemen, de nem engedett el.

   Könnyek gyűltek a szemembe, majd lassan utat törtek maguknak. Minden könnycseppemmel, a feszültségem is elpárolgott. Krist, mintha pofon vágták volna. Dermedten meredt rám, aztán elrántotta a kezét, mintha forró vashoz ért volna. Befutottam a hálóba és magamra zártam az ajtót.

  Esteledett, de még mindig bent ültem az ágyon összekuporodva. Kris többször is kopogott az ajtón, de nem válaszoltam neki. Mérges voltam rá, pedig tudtam, hogy igazából nem akart rosszat, csak az bántott, hogy önfejűen tette, amit tett. Ha megbeszéli velem, nem akadtam volna ki ennyire. Bár most az eddig felgyülemlett érzéseim is rátettek egy lapáttal.

 Megint kopogott, én pedig megint nem válaszoltam.

- Ne csináld! - szólt halkan. – Kérlek, nyisd ki az ajtót! Nem ittál semmit délután óta!

 Csönd.

- Sajnálom! Kérlek, gyere ki! - hangjában aggodalom csengett és megbánás. Kinyitottam az ajtót és megálltam előtte. Egy vizespoharat tartott a kezében. Fáradtan felnevettem. Tényleg azt hitte, hogy kiszáradok? Magam mögé mutattam, az asztalra, ahol egy kancsó víz állt két pohárral. Megrázta a fejét.

- Tényleg sajnálom - motyogta.

- Én nem - feleltem, mire felkapta a fejét és kérdőn nézett rám. - Meg volt az első veszekedésünk. Remélem nem lesz több... Elmosolyodott, de mintha várt volna valamire. Hirtelen ötlettől vezérelve átöleltem gyengéden.

- Ne csinálj ilyet többet, jó? - ölelt át ő is.

   Szépen vagyunk. Lassan kezdek az elveimnek ellent mondani és ellenük cselekedni. Ha ez így folytatódik, ki leszek szolgáltatva és csak egy bábu leszek. Ilyen, amikor valakit kedvelsz? Megbocsájtasz neki annak ellenére, hogy neked fájdalmat okozott? Igaz ez csak egy apró hülyeség volt, de mi lesz később? Gondolataim nem hagytak békén.

 Fürdés után, bemásztam az ágyba és vártam Krist. Nyílván mellettem fog aludni, nem? De nem jött, pedig már rég kész kellett volna lennie. Kinéztem a nappaliba, ahol Kris éppen a kanapén mocorgott. Elnevettem magam, de odamentem és közömbösen szóltam.

- Nem harapok. Nyugodtan alhatsz a hálóban is. Elég nagy az ágy kettőnknek.

- Nem... félsz? - kérdezte halkan.

- Nem hiszem, hogy rám másznál. Bízom benned... - suttogtam zavartan, és visszaiszkoltam a szobába.

   Nem sokkal később lépteket hallottam. Az ajtó felé fordultam és kilestem a takaró mögül. Kris állt felettem, tétovázott, mire én kinyúltam a paplan alól és meglapogattam a mellettem lévő üres helyet.

- Gyere! - mondtam mosolyogva. Bólintott, majd mellém feküdt.

   Felé gördültem, kicsit felbátorodva. Mivel a férjem, jogom van hozzáérnem, és én meg is tettem. Érintésemre megfeszült. Arcára tettem a kezemet, simogattam, miközben tekintetét fogva tartottam.

- Kérlek, ne dönts egyedül! Mondd el nekem is... Egy feleségnek ez a dolga nem? - suttogtam lassan. Keze az enyémre csúszott, gyengéden megszorította. Szemei csillogtak.

- Köszönöm... Viola. - Még soha nem mondta ki a nevemet. Ajkai alig rebbentek meg, de ahogy kiejtette, gyomrom összerándult és a szívem gyorsan kezdett verni. Nem engedtük el egymás kezét. Összekulcsolva, egymás között pihentetve aludtunk el. A napok ekkor kezdtek gyorsan telni.

 Kris teljesen megváltozott. Akármit csinált kikérte a véleményem, de odafigyelt a határokra is. Nyílván nem lehet beleszólásom mindenbe, és ezt én is tiszteletben tartottam. Attól, hogy férj és feleség vagyunk, lehetnek magán dolgaink, amiket még a másikkal sem szeretnénk megosztani. Ahogy teltek a napok, úgy kezdtem érteni a dolgokat. Krist nem lehet félvállról venni, ezt rögtön megtanultam, de túlzásokba sem eshetek. Eleinte nehezen ment betartani és a középúton haladni, de ebbe is bele tanultam és már nem kellett rajta erőlködnöm.

 Kapcsolatunk, noha házasok is vagyunk, kézen fogva járkálásnál, és egy ölelésnél, nem volt intimebb pillanatunk. Ez kezdett zavarni. Néha elkalandoztam testén akaratlanul is, mikor esténkét a tévét néztük. Ajkain többször is megakadt a szemem, de még mielőtt bármiféle gondolat is támadhatott volna a fejemben, pirultan félrenéztem. Ezekből ő semmit nem vett észre…  Egyik reggel, utolsó előtti napunkon sétálni indultunk. A helyet nem ismertem, és a nevét sem tudtam, de akárhányszor felmerült bennem erre a kérdés, eszembe jutott az első nap, amikor a stégen beszélgettünk, és amit Kris mondott, s ettől megszűnt a kíváncsiságom. Nem akartam magamra haragítani ismét, vagy, Isten ments, újból veszekedjünk. Akkor elég volt, és nem kívánok többet az életembe.