Silent Heart - 2.rész [Baekyeol from EXO]

Baekhyun POV

 Ahogy teltek a napok és közeledett a kitűzött határidő, mikor ugyanis el fog tűnni Park Chanyeol a szomszédságomból, egyre gyerekesebbé vált, az amúgy komolynak szánt küzdelmünk. Valahányszor keresztbe tettem neki, ő sem lustálkodott. Az étteremben ugyan nem zavartuk egymást, de ha lehetett elkerültük a találkozásokat.

 Azonban sehogy sem értem el sikereket. Még egy icipici győzelmem sem volt. A nap végére rendszerint fáradtan heveredtem le az ágyra és el is aludtam. Minden időm és energiám felemésztődött a folyamatos kötekedés és miegymás miatt, és semmi másra nem jut. Pénteken már teljesen reménytelenül léptem ki a lakásom ajtaján. Idegesen tekintettem a szemben lévő ajtóra, ami mozdulatlan volt. Ilyenkor szokott ő is elindulni, és ilyenkor kezdjük a játszmánkat. Egy kis lökdösődés és miegymás a buszmegállóig, majd helyfoglalás és grimaszolások hada, míg meg nem érkezünk az étteremhez. Most viszont egyedül kellett megtennem ezt az utat, mindenféle hülyeséget mellőzve.

Valamiért rosszul éreztem emiatt magam. Lehangolt lettem egy szempillantás alatt. Okát nem tudtam és nem is akartam, mert sejtettem, hogy azzal az idiótával kapcsolatos, akit jobb szeretnék az életemből kitörölni.

 Az irodában Kyungsoo papírokat rendezgetett az asztala mögött, és amikor megérkeztem se hagyta abba. Egy „jó reggelt”-tet elmormolt, s zavartalanul folytatta a dolgát. Pár perc múlva azonban megcsörrent a telefon, amit felvett. Nem figyeltem, hisz úgy is elmondja, ha fontos.

 - Baekhyun… - szólított meg, miután letette. – Chanyeol megbetegedett és ma nem tud bejönni.

 Összevontam a szemöldököm. Szóval ezért nem jött… De tegnap még nem volt semmi baja… Sóhajom a frusztrált és a lehangoltság között lebegett. Ettől persze az élet nem áll meg, csak mert Mr. Colos megbetegedett, viszont, mikorra már az összes alkalmazottam bejött, hogy hol a fenében van „Channie”, az idegeimet téptem volna, de csak a hajszálaimig jutottam. Kyungsoo szokásához híven csöndben maradt.

 Vagyis mégsem…

 - Baekhyun… - fordult felém, míg a nyomtató kütyült mögötte. – Te most aggódsz Chanyeolért.

 Hitetlenkedve meredtem rá. Még hogy én…!

 - Ne nézz így rám. Ha tudnád, hogy az egy hét alatt mennyit változtál… - húzta félmosolyra száját, majd kivette a kinyomtatott lapokat a gépből. Míg visszaült az asztalához, végig követtem tekintetemmel. – Akárhogy nézzük, megkedvelted a srácot.

 Elővettem egy üres lapot, ráírtam a gondolataimat, majd összegyűrtem és a fejéhez vágtam. Nevetve hajtogatta szét és olvasta el.

 - Szerintem meg lehet kedvelni egy embert egy hét alatt. Meg aztán… Elég sok időt töltöttél a „likvidálásával” – ahogy te fogalmaztad. Mivel a barátod vagyok… Elmondhatom, hogy elég jól ismerlek és tudom, hogy mikor kedvelsz meg egy embert. Még ha te nem is tudod – kuncogott fel utolsó mondatán.

 Dühöngve szedtem össze a holmim, majd otthagytam Kyungsoo-t, aki csak mindentudóan figyelte távozásomat. A buszon, az ablakon bambultam ki és még véletlenül sem gondoltam arra az idiótára. Alig vártam, hogy haza érjek és elmerülhessek a csöndben. Ez a hét - az elmúlt öt évem alatt - volt a leghangosabb, legfárasztóbb! Gyűlölöm a zajt, gyűlölöm Park Chanyeolt! – és ez a kettő sajnos együtt járt.

 A folyosóra érve a héten nem tapasztalt csöndet véltem felfedezni. Nem tudtam ezen nem mosolyogni. A vigyor szélesen terpeszkedett el az arcomon és nem is próbáltam leplezni. Felfrissülten léptem be lakásom ajtaján. Elkészítettem a teámat, majd folytattam a munkámat.

 Imádtam itthon dolgozni, annak ellenére, hogy Kyungsoo társaságát is igazán kedveltem. Nem szerettem a zajos helyeket és egyedül a lakásomban éreztem magam jól. Csöndben és egyedül a legjobb.

 A papírokat rendezgetve ráakadtam a dolgozók jókívánságaikkal teleírt képeslapokra. Homlokráncolva emeltem ki a papírkupacból. Nem önszántamból hoztam el, nyílván Kyungsoo csente bele a táskámba, és ha az ajándékok is befértek volna, azt is beletette volna. Mélyen beszívtam a levegőt és azzal a lendülettel kitrappoltam a folyosóra, és már emeltem is az öklöm, hogy „bekopogjak” Chanyeolhoz, azonban megállt a levegőben a kezem. Nagyokat pislogva fagytam le.

  Mégis mit mondjak neki?

 Idegesen járkáltam föl és alá az ajtó előtt, bementem a lakásomba, de újból és újból visszatértem. Megelégelve tehetetlenségemet és vívódásomat, vettem a bátorságot és óvatosan bekopogtattam. Többször megismételtem mikor nem érkezett bentről válasz. Egyre idegesebb lettem és komolyan fontolóra vettem azt is, hogy mentőt hívok, amikor kattant a zár és lassan kinyílt nyikorogva az ajtó. Chanyeol arcán őszinte meglepettség suhant át, de hamar gyanakvóan pillantott le rám. Homályos tekintete arról árulkodott, és persze piros orra is, hogy valóban beteg volt.

 - Mit akarsz? – kérdezte suttogva. Hangja a szokottól teljesen eltért, és kezdtem megsajnálni, ami enyhített a bennem lévő gyűlöleten.

 „Ezt a munkatársaid küldik. Az ajándékaikat a szekrényedbe tettük.” – írtam neki le. Kellett egy pár nekifutás, mire sikerült elolvasnia. Egy féloldalas mosolyt csalt az arcára munkatársai kedves szavai, de ez a mosoly eltűnt, ahogy tekintetét rám emelte.

 - Köszönöm… Van még valami?

 Megráztam a fejem, de egyre inkább aggódtam nem épp kedvelt szomszédom egészségéért. Mikor be akarta csukni az ajtót, lábamat a küszöbre helyeztem. Frusztráltan fölsóhajtott és mérgesen meredt rám.

 - Mi van?

 Nem akartam a notesszal húzni az időt, és egy pillanatra ajkaim szétnyíltak, lehunyt szemekkel koncentráltam, összeráncoltam a homlokom és ökölbe szorult a kezem. A szívverésem fölgyorsult, és hideg veríték csordult le a halántékomon.

 Képtelen vagyok rá…

 Föladva a próbálkozást, a karomat kinyújtva óvatosan megérintettem Chanyeol homlokát. Szemei kitágultak, ahogy az enyémek is, bár sajátjaim a szomszédom forró bőre miatt, míg a colosnak az érintésem okozott némi meglepetést. Kívülről igen érdekesen festhettünk. Félig az ajtóban pipiskedek és tapizom a nem kívánt szomszédomat. Ez viszont egyáltalán nem érdekelt. Szomszédom dadogva hessegette el a tenyerem a homlokáról, de nem foglalkoztam vele. Belöktem az ajtón, vállainál fogva terelgettem, de az előszoba után már magától is megindult a szobája felé. Túl sok időm nem volt, hogy szétnézzek a lakásban, de feltételeztem, hogy hasonló az enyémhez, így bátorkodtam a konyhát felkeresni. Hogy megtaláljam a helységet, csupán át kellett verekednem magam egy halom szennyesen, egy dobfelszerelésen, és gitárok halmán. A konyha tiszta volt, eltekintve a mosatlan edényektől. Fogtam magam és összedobtam egy meleg levest, majd bevittem a szobájába.

 - Azt hittem el akarsz innen kergetni – meredt meglepetten a tálcára. Aztán hamiskás mosoly futott át az arcán. – Belekevertél valamit?

 Bosszúsan kifújtam a levegőt, majd az éjjeliszekrényre helyeztem a tálcát. Elővettem a noteszem.

 „Van pár ötletem, hogyan kergesselek el, de a mérgezés nincs közöttük… Edd meg a levest. Szólj, ha netalán rosszabbul lennél.”

 Azzal indultam is kifelé, de a colos elkapta a karomat.

 - Köszönöm – mondta halkan. Visszanéztem rá. Összeráncolt homloka, és kutató szemei idegessé tettek.

 „Mit akarsz?”

 Megrázta a fejét és elengedte a karomat. – Semmit…

 „Látom… Tudom, hogy valamit kérdezni akarsz.”

 Keserűen felnevetett.

 - Csak… Elgondolkodtam. Rólad – nézett a szemembe.

 Az emberek mihelyst megtudják, hogy nem tudok beszélni, megvillan a szemükben a szánalom, és vagy úgy tesznek, mintha tudnák, milyen is némán élni a hétköznapokban, vagy egyszerűen békén hagynak, és nem szólnak hozzám. Chanyeol viszont az első pillanattól kezdve ügyet sem vetett hiányosságomra. Szó mi szó, feltette a kérdést, de gondolom csak dühében. Azóta pedig gördülékenyen megy a kommunikáció közöttünk. Mindig kivárta, hogy megírjam a válaszomat, még ha az el is tartott egy darabig. Eddig csak Kyungsoo volt az, aki ilyen téren megértett, bár ő már évek óta velem van, és a legjobb barátom. Az alkalmazottaim ugyan elfogadtak így, de éreztem minden egyes rám vetett pillantásukból, hogy ódzkodnak hozzám szólni. Persze ez nem olyan, mintha egy karom, vagy lábam hiányozna… De felettébb bosszantó mikor szánalommal a tekintetükben úgy beszélnek hozzám, mintha nem lennék épeszű. Bár valószínűleg kevesebben tennék ezt, ha tudnák az igazat a múltamról…

 - Baekhyun? – Chanyeol hangja rántott vissza a valóságba.

 „Ne fantáziálgass rólam. Undorító. Edd meg a levest. Bár lehet, hogy nem kellene segítenem. Amíg beteg vagy, addig legalább csönd van…”

 - Egyáltalán nem olyanokat gondoltam rólad! – háborodott fel, de a szemeiben láttam, hogy jól szórakozik. – Meg fogom enni a levest, anyuci! És mihelyst jobban leszek, olyan zajt fogok csapni amilyet még eddig nem hallottál!

 Rám öltötte a nyelvét, majd felnevetett.

 - Miért zavar, hogy dobolok? Muszáj gyakorolnom!

 „Nem szeretem a zenét. Egyenesen gyűlölöm. Ha nem hagyod abba, ki leszel rakva innen. Nem fogom feladni.”

 Azzal otthagytam és visszamentem a lakásomba. Leültem a kanapéra és a kezembe temettem a fejemet. Az agyam szinte sajgott. Már rég nem gondoltam azokra az időkre… Megráztam a fejem és megdörzsöltem a szemeimet.

 Ledőltem a kanapéra, ahol azonnal elnyomott az álom.

 *

 Valaki sikított. Éles fájdalom hasított a karomba. Belemarkolt egy kéz a hajamba és rángatni kezdte. A fejbőröm égett, iszonyatosan fájt. Körmeimet belevájtam a kézbe, mire az elengedett. Valaki felüvöltött. Kéz csattant az arcomon, elkapta a torkomat és fojtogatni kezdett. Valaki sírt, és a kezet rángatta, mely a torkomat szorongatta.

 - Baekhyun! 

Chanyeol POV

 - Yah! Beakhyun! – ráztam meg a vállait a törpének. Csupa veríték volt, halántékán nagy cseppekben folytak le az arcán. – Ébredj!

 Összerezzent, kapkodta a levegőt, hörgött. Szemeiből patakzottak a könnyek. Remegett, és a karomat szorongatta. 

 - Öregem, mi bajod? M-mit csináljak? – futtattam körbe a tekintetem a szobán, majd ismét Baekhyunt néztem.

 Ellökte a kezemet, félresodort, miközben felállt és botladozva a konyhájába ment. Feltúrt három szekrényt is, kiborogatva a tartalmukat, majd remegő kezei ráakadtak egy fehér gyógyszeres dobozra. Felpattintotta a tetejét, de elejtette, és fehér tabletták terítették be a csempét. Feleszméltem, és gyorsan odarohantam, felkaptam egy pirulát, majd egy pohárba vizet öntöttem és a kezébe nyomtam. Baekhyun sietve gurította le. A karját átvetettem a vállamon és visszakísértem a kanapéra. Lassan megnyugodni látszott.

 A konyhában fölszedegettem a pirulákat a földről és visszatettem a dobozba. Ránéztem a törpére, majd a dobozra. Nyugtató volt, ráadásul elég erős.

 Mi a fene folyik itt?