No more pain TWO {GD from BigBang}

Ehhez nem készültem rajzokkal, de remélem így is megfelel! >< Elég rövidre sikeredett és bevallom őszintén még az elején nem nagyon tudtam, hogy mi lesz ennek az egésznek a kimenetele, de utána megvilágosodtam! :) Innentől kezdve indul az igazi történet! Lehet ez a rész kicsit depis hangulatú lett, de a továbbiakban a humor lesz a főétel! :) Mindenkinek jó szórakozást és persze ne felejtsetek véleményt írni! ^^

Ahogy az arcomat törölgette, én pedig megállíthatatlanul sírtam, valami meghittség és néma megállapodás lett közöttünk. Nem hiszem, hogy van még fan, aki ilyen közel állt hozzá. Még a meetingeken is ott van közöttük az asztal, de most jóformán semmi, csak a levegő.

 - Most már jobban vagy? – kérdezte, miután az arcom vélhetőleg tiszta volt és már csak aprókat szipogtam.

 - Köszönöm – suttogtam halkan.

 - Ennyit igazán megtehetek egy rajongómért – nevette el magát.

 Nagyon furcsa volt így, de most valahogy nem éreztem azt, mint a legtöbb hírességeknél. Nem az járt a fejemben, hogy ő G-Dragon, hanem egyszerűen Ji-Yong.

 - Most már mennem kell – mondta, kizökkentve gondolataimból. – Remélem, még látjuk egymást.

 Illedelmesen meghajoltam, majd elfordultam, hogy haza induljak.

 - Várj, Yebin – kiáltott utánam.

 Ismét visszafordultam, bár már kissé ingerülten, mert már nagyon haza akartam jutni.

 - Nem csináltam még ilyet, de… benned megbízok. Tessék – nyújtott felém egy cetlit. – Ha ismét… történne valami, vagy csak beszélni szeretnél, hívj.

 Bólintottam, majd elvettem a papírt és tényleg elindultam. Baktattam, nem tudom mennyi ideig, de végül becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. A szobámba érve, lehajítottam a cuccomat, bementem a fürdőbe, ahol a kádba meleg vizet kezdtem engedni. Míg vártam, leültem a kád szélére és széthajtogattam a papírt. Egy telefonszám volt rajta semmi más.

 Egy darabig csak néztem, vártam mikor robban ki belőlem a fangirl, de semmi. Sem elszoruló gyomor, sem heves szívdobogás. Mintha csak csettintett volna a bűvész, én pedig felébredtem a hipnotizálásból.

 Másnap ismét munkába álltam. Főnököm mihelyst meglátta milyen nyúzott vagyok, vissza akart küldeni, hogy még pihenjek. Nekem eszem ágában sincs otthon fetrengeni és elmélkedni nyomorúságomról, szóval meggyőztem, hogy hagy maradjak.

 A valóságban nehezebb volt élni, mint gondoltam. Míg szerelmes voltam, volt pasim, addig minden megvalósíthatónak tűnt. Aztán amikor fangirllé lettem, még inkább elfordultam a valóságtól. Most viszont képtelen vagyok elvonatkoztatni. Mindent úgy látok, ahogy valójában van. Ezt nevezik tisztánlátásnak?

 Az az egy biztos, hogy keserű ízt hagy a számban. Az üzletben többször kiabáltak velem, hibáztattak olyanért, amit nem is én követtem el, mégis engem büntettek meg, és ne is beszéljünk a molesztálásról. Kell nekem nőnek lenni…

 Esténként könyvel ütöttem el az időmet lefekvésig, mivel az olvasás tűnt a legjobb figyelemeltereléses módszernek és kellően lefárasztott, hogy utána rögtön aludni tudjak. Azt hiszem, most járok egy könyvsorozat negyedik köteténél. A cselekménye izgalmas, alig akarom letenni, de a telefon csörgése kirángat a valóságba, amit kénytelen vagyok elviselni. Kelletlenül nyúlok érte és veszem fel. Ismeretlen szám…

 - Igen? – szóltam bele bizonytalanul.

 - Yebin? Ji-Yong vagyok – hallottam meg az úgy szint bizonytalan választ.

 - Ji…Yong? G…D? – kerekedtek el a szemeim.

 - Igen, igen – nevette el magát.

 - Ho-hogy… Mi-miért hí- Honnan tudod a számom? –tértem magamhoz.

 - A menedzserem… - halkult el a hangja.

 - És miért hívtál?

 - Bevallom, aggódtam. Azt hittem azonnal hívni fogsz, de nem kerestél…

 - Nos, akkor most már tudod, hogy jól vagyok. Késő van, és holnap dolgozom… - mondtam hidegen.

 - Ó, persze… Bocs, hogy zavartalak. Jó éjt!

 - Neked is. – mondtam és kinyomtam.

 Könnyek szöktek a szemembe. Bolond voltam, hogy hagytam ismét, hogy ismét a valóság rabja legyek. Őszintén bevallom, hogy hiányzik az álmodozás. Céltalanul bolyongani olyan, mintha nem is léteznék. Van munkám, vannak barátaim is, de valahogy mégsem érzem magam boldognak.

 Ji-Yong volt az, aki felébresztett az álmodozásomból és kegyetlenül a valóság elé állított. Most, hogy visszagondolok, sokkalta boldogabb voltam akkor, amikor semmit nem vettem komolyan. Egyik végletből a másikba. Az egyetlen dolog, ami visszajuttat az álmovilágomba, az az idióta könyvsorozat, amit olvasok.

 Az, hogy Ji-Yong felébresztett, mint Csipkerózsikát a százéves álmából, az én mesém nem azzal végződött, hogy lett egy hercegem és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Nekem a rideg valóság jutott, mindenféle jó tündér és csili vili herceg nélkül.

 A telefonomat ismét a kezembe vettem és elmentettem Yi-Jong számát, majd rányomtam az új üzenetekre.

 Ha már ő ébresztett fel az álmomból, akkor vállaljon felelősséget a boldogságomért!