Silent Heart - 3. rész [Baekyeol from EXO]

Chanyeol POV

 Ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Rosszabbnál rosszabb. Miért szed ilyen erős nyugtatót? Vajon beteg? Súlyos? Van más betegsége is? Haldoklik?

 A szívem őrülten dübörgött a mellkasomban. Ismét pánikolni kezdtem. Mély levegőt vettem, és próbáltam megnyugtatni háborgó szívem. Letettem a nyugtatót, és Baekhyunhoz sétáltam, majd magam is leültem. Végig mértem ismét. Már jobb színe volt, de remegő kezei arról tanúskodtak, hogy nem teljesen hatott a gyógyszer.

 - Jobban vagy már? – kérdeztem meg végül.

 Erőtlenül bólintott.

 - Jól rám hoztad a szívbajt! – nevettem fel idegesen, hogy oldjam magamban a feszültséget.

 Remegő kezeivel a noteszéért nyúlt, majd írni kezdett. Többször lehúzta azt, amit leírt, néha becsukta a szemét. Olyan volt, mintha nem lenne tiszta a feje. Végül átnyújtotta a füzetet.

 Nem kellett volna ezt látnod. Minek jöttél Sajnálom és köszönöm a segítséged. Kérlek, feletj felejtsd el az itt látottakat, és ha lehet, ne beszélj róla senkinek az étteremben. Ne kérdezz Csak menj el most. Hagyj magamra… Kérlek

A betűi reszketegek voltak, a mondatai összefüggéstelenek, ráadásul tele helyesírási hibákkal. Valami nagy gáz van. Tuti. Én pedig addig nem nyugszom meg, amíg meg nem tudom. Eddig is gyanúsan viselkedett, de most már ennek fényében, kíváncsi is vagyok a miértekre.

 Leraktam a füzetet, és Beakhyun felé fordultam.

 - Tudom, hogy nem vagyok a szíved csücske – ennél a mondatnál halványan elmosolyodott, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. – Szóval… khm… Megértem, ha nem akarod, hogy tudjam mi a bajod. De kérdeznék valamit. Csak a saját lelki békém miatt.

 Várakozóan figyeltem, és amikor bólintott, folytattam.

 - Ugye nincs semmilyen halálos betegséged?

 Erre rám meredt és hitetlenkedve megrázta a fejét. Kezébe vette a tollat.

 Nincs.

 - Huhh, akkor jó – dőltem hátra. – Tudod, van egy kis pánikbetegségem mióta édesanyám meghalt. Nem igazán tudom kezelni a halálos betegeket. A tudat, hogy nemsokára itt hagyják ezt a világot… - Megborzongtam. – Ezért is költöztem el. A régi lakásom túlságosan emlékeztetett anyámra…

 Hirtelen csönd telepedett ránk. Nem is értem miért mondtam el ezt neki. Hisz úgy sem érdekli. Ki akarja rakni a szűrömet innen, szóval nem kellene ilyen lelkesen kiteregetnem a szennyesem a múltamról.

 Ám főnököm mutatott némi emberséget. Megszorította a vállam, tekintetében gyengédség villant. Apró kezei, amik talán túl szépek is, ahhoz, hogy egy férfi kezei legyenek, zavarba hoztak. Szinte égette az érintése a vállamat.

 - Ööö… Nos, úgy látom, jobban vagy, így én…most… megyek – mutattam az ajtó felé.

 Beakhyun bólintott, én meg leléptem. Lihegve csaptam be magam mögött az lakásom ajtaját. Miket gondolok én a szomszédomról? Aki a főnököm is! Ráadásul utál engem…

 Megráztam a fejem. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, így jobbnak láttam aludni egyet.

Beakhyun POV

 Soha, de soha nem tudhatja meg senki…

 Csak erre tudtam gondolni. Erre az egy mondatra. A testem még mindig reszketett, a gyógyszer sem segített már. A fejem majd szétrobbant, ahogy a gátak omladozni kezdtek. Kezeimmel a halántékomat szorítottam, szinte már összeroppantottam a koponyám, de a fájdalom nem enyhült. Hallottam a saját nyöszörgésem, az egyetlen hangot, amit valaha hallattam az elmúlt öt évben. Szánalmas hangom betöltötte a szoba csendjét. Lecsúsztam a kanapéról, fejemet a hideg padlóra tettem és magzatpózba zsugorodtam össze a hűvös parkettán.

 Tudtam, hogy mit kellene tennem, de mindem erőm elszállt, képtelen voltam megmozdulni. A fájdalom egyre erősödött, a könnyeim az arcomon csorogtak. Aztán erőt vettem magamon. Odakúsztam az asztalhoz és lehúztam a terítővel együtt az összes holmit, amik rám estek. Kikotortam a mobilom és tárcsáztam az egyetlen számot, ami megmenthetett.

 Talán ez volt életem második leghosszabb várakozása. Az idő lelassult körülöttem, az érzékeim eltompultak, és nem éreztem semmit. Nem éreztem, amikor Kyungsoo összekaparta átfagyott testemet, sem azt, amikor lefürdetett. Nem éreztem a víz melegét, sem barátom érintéseit. Miután ágyba tett, akár egy tehetetlen csecsemőt az anyja, az álom sötétje azonnal körbevett.

 Másnap reggel, amikor kinyitottam a szemem, lassan helyre kerültek a dolgok a fejemben. Egy újabb rohamon estem át, ami után a tompaság még napokig megmarad. Az sem lepett meg, hogy barátomat a lakásomban találtam, ahogy minden lépésemet aggódva figyelte a nap minden percében. A szerencsémnek mondhattam, hogy hétvége volt. Így nem kellett azon rágódnom, hogy az étterembe milyen okból ne menjek be. A hétvégéken amúgy sem szoktam bejárni, szóval szerencsés voltam ez alkalommal.

 - Hogy érzed magad? – kérdezte Kyungsoo ebédnél.

 Ilyenkor, egy roham után, gyűlöltem bárkivel is kommunikálni, mert a szokottnál is lassabban tudtam írni. Viszont Kyungsooval nem kellett feszélyezve éreznem magam. Írhattam nyugodtan a mondandóm, ő kivárta.

 Igen, most már jobban.

 - Mi történt tegnap? – érdeklődött tovább.

 Ezt nem szívesen hoztam fel a rohamok után, mivel rettegtem, hogy talán újra előjönnek a kiváltó okok és nem tudom kezelni őket, de most Kyungsoo itt volt, így nem féltem annyira.

 Tegnap… miután átmentem Chanyeolhoz, fájt a fejem, így lepihentem. Álmodtam… arról… Chanyeol ébresztett föl és segített bevenni a nyugtatót, de elküldtem. Utána hívtalak…

 Miközben Kyungsoo olvasta a válaszom, elsötétült az arca, szemöldökét pedig összeráncolta.

 - Miért nem hagytad, hogy Chanyeol segítsen? Tudod jól, hogy ilyenkor nem maradhatsz egyedül! – csapta le mérgesen a füzetemet. – Én sem tudok mindig ugrani, ha hívsz!

 Nem értettem miért kapta fel a vizet. Az esetek többségében segít a nyugtató, ha pedig nem, Soo mindig eljött. Most miért akadt ki?

 - Figyelj… - vett egy mély levegőt. – Az a helyzet, hogy el kell költöznöm. Az étteremben tudok dolgozni, viszont… a lakásom messze lesz innen. Így nem tudok segíteni, ha baj lesz…

 Ez felért egy pofonnal. Ez egy borzasztó nap, rossz hírekkel. Lehet még ennél is rosszabb?

 - Szeretném, ha megbíznánk valakit a felügyeleteddel – folytatta ekkor Soo.

 Erre én lettem dühös. Magam elé kaptam a füzetet és vadul írni kezdtem.

 Nem vagyok már gyerek! Nem kell senkit se megbízni azzal, hogy pátyolgasson, és szánalomból jó pofizzon! Megleszek egyedül is, mint eddig. Ne feledd, hogy te sem voltál mindig mellettem!

Az az arc, amilyen Kyungsooé volt, miközben kifakadásomat olvasta, leírhatatlan volt. Színtiszta megbántottság és csalódottság volt rajta. Tönkre tettem az egyetlen kapcsolatomat is a gyerekes viselkedésemmel. Kyungsoo nem tett semmi rosszat, csak aggódott értem, ahogy az elmúlt években mindig is tette. Én meg fogtam és rátapostam a szívére.

 Ajkaim elváltak egymástól, de hang nem jött ki a torkomon. Még neki sem vagyok képes bármit is mondani. Csak bámultam rá döbbenten, ő pedig csak nézett hatalmas, barna szemével.

 - Én csak jót akarok neked – suttogta, majd lette a füzetet, felkapta a kabátját és az ajtó felé vette az irányt.

 Ijedten ugrottam le a székről és még az utolsó pillanatban kaptam el a karját. Megrántottam, majd megöleltem őt. Szorosan, hogy érezze a bocsánatkérésemet, amit csak ily módon tudok kifejezni. Kyungsoo viszont most sem okozott csalódást. Elnevette magát és megpaskolta a hátam.

 - Értem én, és tudom, hogy hogyan érzel – mondta. – De azt is tudnod kell, hogy szükség van valakire, aki a közelben van.

 Ebben a pillanatban nyílt ki a bejárati ajtó és állt meg velünk szembe Chanyeol. Ahogy észrevett minket, arcára fagyott a mosoly, Kyungsooén szélesebb lett, én meg…

 Meg akartam halni. Igen. Az lett volna a legjobb…