Silent Heart - 4. rész [Baekyeol from EXO]

 Baekhyun POV

 Kyungsoo, mintha csak a saját házában lenne, kedvesen beterelte az óriást a házba, hellyel kínálta, innivalót töltött neki. Mivel még gyengének éreztem magam, nem tiltakoztam, de nem is tettem úgy, mintha helyeselném a dolgot. Annyi pozitívum ért, hogy látszólag Chanyeol sem repesett a vendéglátásért. Arcán erőltetett, udvarias mosoly húzódott, de érezhető volt a zavara is.

 - Hahó! Baekhyun! Figyelsz? – integetett az arcom előtt Soo.

 Kérdőn felhúztam az egyik szemöldököm.

 - Kérdeztem valamit, de úgy látszik elbambultál – rázta meg a fejét barátom, majd a kezembe nyomott egy pohár vizet és pár szem vitamint. – Ha fáradt vagy még, akkor menj, pihenj le, jó? Egyedül is be tudom avatni Chanyeolt.

 - H-Hogy? – húzta össze magát az említett. – M-Mibe akartok… beavatni?

 Fölsóhajtottam, majd a kezembe vettem a füzetem.

„ Addig fuss, amíg megteheted.”

 Odadobtam neki, aztán megfordultam, hogy a szobámba menjek. Még hallottam, ahogy nyikkan egyet, de nem foglalkoztam vele. Nincs befolyásom már, így hagyom Kyungsoot intézkedni. Meg egyébként is fáradt vagyok…

 Bár lehet, hogy önző vágyak miatt nem ellenkeztem…

Chanyeol POV

 Egy cseppet sem nyugtattak meg Baekhyun szavai. A füzetet bámulva csak még idegesebb lettem. Amikor bekopogtam, csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy él-e még, erre meg itt találom Kyungsoot, akit épp a főnököm ölelget. Akaratlanul is olyan dolgokra gondoltam, amiket még feltételezni is bűn volna egy ismerősöddel szemben. Aztán most itt ülök, a nappalijában (vagy talán… nappalijukban) és valamibe be akarnak avatni… Nem éreztem, hogy nekem szükséges tudnom bármit is, ami kettejük között folyik… mégis mardosott némi kíváncsiság és talán… féltékenység…?

 Annyira össze voltam zavarodva, hogy nem hallottam, amikor Kyungsoo elkezdett beszélni hozzám. Csak bambultam magam elé, és egyre csak szorította a torkomat az idegesség. Aztán Kyungsoo vállon ragadott és erősen megrázott.

 - Ha…? – pislogtam nagyokat.

 - Azt hittem te is rosszul leszel – mosolygott rám Kyungsoo. – Fehér vagy, mint a fal. Jól vagy?

 - I-igen… asszem – vakartam meg a tarkóm.

 Elmosolyodott ismét, majd leült velem szembe. Arca gondterheltnek tűnt, bár jómagam is az voltam abban a pillanatban. Nem tudtam, hogyan kellene reagálnom, vagy mit kellene mondanom, ha felfedi kapcsolatukat, vagy, hogy ezek után hogyan kellene hozzájuk viszonyulnom. A gondolatok cikáztak a fejemben, egyre csak több és több. Az a pár perc, amíg feszült csöndben ültünk, kimerítő volt számomra.

 - Chanyeol… - szólalt meg végül Kyungsoo. – Nem ismerjük olyan rég egymást, és talán sokat fogok most kérni tőled, de számítok a diszkréciódra.

 Oh, Istenem… Nyeltem egyet.

 - Mindent nem mondhatok el, de remélem, számíthatok a segítségedre. – Vett egy mély levegőt, míg én hirtelen elfelejtettem lélegezni. – Beakhyun érdekében teszem, de számára ez valószínűleg nem tetszik, így lehet, hogy egy darabig meg kell birkóznod a hisztijeivel – nevetett fel, de az arcán szeretetteljes mosoly húzódott.

 Ahogy szépen lassan bevezetett a mondandójába, kezdtem megnyugodni. Rájöttem, hogy nem olyan a kapcsolatuk, amit én feltételeztem. Inkább volt ez testvéri kapcsolat, mint szexuális. A kíváncsiságom viszont egyre csak nőtt. Éreztem, hogy összefüggésben van a tegnapival. Így figyelmesen hallgattam.

 - Tudom, hogy tegnap te is láttad. Baekhyun… - Itt elhallgatott. Csak néztük egymást, Kyungsoo szinte a lelkemig hatolt a tekintetével, míg én annyi megbízhatóságot sugároztam felé, amennyit csak képes voltam. Tudni akartam a részleteket. - Baekhyunnak, olykor-olykor, rohamai vannak. Úgy öt éve kezdődtek.  Hol könnyen kezelhető, hol pedig súlyosabb. Tegnap az utóbbi volt…

 Elhallgatott, majd fölsóhajtott.

 - Nehéz, ez tény. Rossz látni ilyenkor, de ha tudsz segíteni, az valamivel enyhíti – mosolyodott el keserűen. – Eddig én vigyáztam rá. Ha a rohamát nem tudta egyedül kezelni, akkor hívott, és én segítettem neki. Ám nem tudok mindig mellette lenni… Hamarosan elköltözöm, messze leszek ahhoz, hogy azonnal reagálhassak.

 Összeszorult a gyomrom. Ugyan! Baekhyun azt mondta nem halálos beteg...! De akár hazudhatott is nekem…

 - Hé, jól vagy? Megint elsápadtál – meredt rám Kyungsoo.

 - Persze, csak… ez így egy kicsit sok nekem – fintorodtam el. Szédültem egy kicsit, ezért a tenyerembe temettem az arcom. – Sajnálom, hogy ilyen… gyenge vagyok.

 A nevetésem erőltetett volt és keserű. A csend, ami ezután beállt közénk, az volt talán életem legmegalázóbb csöndje. Kaptam már erősebbnél erősebb kritikákat is arról, hogy hogyan élek, és hogy milyen vagyok, de ez a csönd, olyan volt, mintha kezet ráztak volna és mosolyogva közölték volna velem, hogy gratulálnak, amiért ennyire elcseszett vagyok.

 Ám, amikor felnéztem, idióta gondolataim eltűntek. Kyungsoo csupán nem tudott mit mondani. Csak mosolygott. Szelíden és megértően.

 - Basszus… - nevettem fel kínomban. – Sajnálom.

 - Mmm – rázta meg a fejét. – Nem történt semmi. Nem mindenkinek adatik meg a felhőtlen és boldog gyerekkor. Én már csak tudom…

 Kyungsoo tekintete elhomályosodott és ösztönösen fordult Baekhyun szobája felé. De ez csak egy pillanat volt, aztán visszafordult és ismét elmosolyodott.

 - Szóval, amiért ennyit jártattam a számat, az azért volt, hogy egészében lásd azt, amire kérni foglak. – Szusszantott egyet, majd folytatta. – Szeretném rád bízni Baekhyunt.

 Bármennyire is meglepő volt maga a kérés, és egy normál ember azonnal visszautasította volna, én mégis elfogadtam. Nemhogy gondolkodni nem gondolkodtam rajta, de még meg se emésztettem a kérést. Fel sem fogtam. Viszont tudtam legbelül, hogy erre kér majd. És azt is, hogy én örömmel bele fogok egyezni, bármennyire is furcsa, vagy lehetetlen.

 - Örömmel vigyáznék rá – mosolyodtam el.

 Kyungsoo szemei elkerekedtek, majd nevetésben tört ki.

 - Ne haragudj! – mondta két levegővétel mellett. – De még soha nem láttam, hogy egy ember vigyorogva egyezne bele abba, hogy vigyázzon egy betegre.

 A szavai kijózanítottak és el is vörösödtem azonnal.

 - Elnézést!

 - Nem, nem, semmi gond. Örülök, hogy ilyen lelkes vagy – mondta. – Így nyugodtan fogok elköltözni.

 Ahogy ezt kimondta, Baekhyun lépett ki a szobájából. Összefont karokkal dőlt az ajtófélfának és olyan tekintettel meredt rám, amivel embertömegeket lehetett volna ölni.

 Nos, igen. Az egy dolog, hogy én örülök a bébiszitterkedésnek. Viszont az, hogy a felügyeletet kívánó személy mennyire van oda a dologért, akkor, abban a pillanatban, úgy éreztem, hogy a jövőbe látok, és látom, hogy megvívom életem legnagyobb harcát. Vagy csak Baekhyunnak érzéke van ahhoz, hogyan állítsa még a sz*rt is vigyázba bennem. Érdekes lesz, és az is biztos, hogy az elüldözésemmel való harcunk ezennel felfüggesztve.

 Vagy mégsem?