Promise - OS /with Chanyeol from EXO\

Hali! Ez egy one shot, amit akkor írtam, amikor ráfüggtem az Exo Promise című számára. Ha zenét akartok hallgatni alatta, akkor ezt ajánlom, meg egyéb lassú számot. Remélem tetszeni fog nektek rövidsége ellenére is. ^^

Jól esne a véleményetek, amivel tudnám fejleszteni a tudásom. :) Számítok rátok! 

 Már két éve, hogy nem láttam. Az életem, azt hittem, jobb lesz majd. Hogy majd elfelejtem, hogy mi, mi voltunk. Azt hittem nem fog fájni, hogy majd az idő enyhíti a fájdalmam. Hogy nem fog kísérteni az emléke.

 Szerelmes voltam életemben először és ez rettegéssel töltött el. Eddig csak játszottam a nőkkel, azt hittem Ő is csak egy lesz a sok közül. Hogy Ő sem fog számítani, mint az előzőek. Egy újabb trófea, egy kaland, semmi több, ám az érzések iránta erősebbek voltak, ahogy a félelmem is, ezért elmenekültem.

 Azóta nem vagyok önmagam. Alig eszem, és rengeteget járok klubokba. A munkámat is csak muszájból csinálom. Az otthonom már nem olyan, mint rég, nem akarok hazamenni, nem akarok lélegezni nélküle.

Mégis elfutottam.

 Az én hibám. Én menekültem el a felelősség elől, otthagytam, pedig tudtam, hogy fájni fog. Tudtam, hogy sírni fog, és már bánom.

 Aztán megláttam. Épp egy boltból sétált ki, szatyrokkal teli kezekkel. A ruhája kicsit megviselt volt, ahogy az arca is, mégis mosolygott. Erősnek tűnt, olyannak, mint aki boldog. Vajon tényleg az volt? Talált valakit, aki boldoggá teszi?

 A gondolatok ezek után nem hagytak nyugodni. A pia sem fojtotta el, nem tudtam elfelejteni. Hatalmas ürességet éreztem, és semmi nem volt, ami betöltené. Megint érinteni, ölelni akartam. Az embernek könnyű elfutni, de visszafelé már nehezebb. Lehet, hogy soha többé nem találja meg a hazavezető utat.

És ettől rettegtem.

 Egy éjjel, egy bárban voltam ismét, sokat ittam, de mégis tiszta volt a fejem, ám bátorságot adott. Felkaptam a kabátom, kifizettem a számlám, és nekiindultam, hogy megkeressem a hazavezető utat.

 Azon törtem a fejem, miközben felé igyekeztem, hogy mit mondjak.

 Vajon felismer majd? Megbocsát?

Szeret még?

 Végül ott álltam. Fogalmam sem volt róla, hogy még emlékszem a címére. De az is lehet, hogy elköltözött… A kezem azonban önállósult. Először bátortalanul, majd határozottabban kopogtattam az ajtón. A percek, akár az évek, amiket nélküle töltöttem, hosszúak voltak és fájdalmasak.

 Amikor viszont kinyílt az ajtó, a szívem fájdalmasan dobbant egyet. Ott állt előttem, mégis olyan távolinak tűnt. Az arca vékonyabb volt, külseje megviselt volt, mint akkor a boltnál. Nem tudtam megszólalni sem, ő is csak nézett engem elkerekedett szemekkel.

 - Én… - nyögtem, de sehogy sem találtam a szavakat. – Sun Jung…

 Az arca ekkor elsötétült. Szeme alatt sötét karikák ékeskedtek, a bőre színe falfehér volt és száraz. Annyira kimerültnek tűnt. A boltnál… Nem. Csak az elmém játszadozott velem. Akkor is így nézett ki. Ennyire leharcolt volt, mint most, viszont az agyam nem akarta ezt tudomásul venni. Azt akartam, hogy jól legyen, boldog.

Hogy neki nem jelentettem semmit és elfelejtett…

 - Menj el – suttogta.

 Nem ezekre a szavakra számítottam. Azt hittem, hogy majd boldog lesz. De miért is? Hisz neki is fájt, talán jobban, mint nekem. Most már tudtam, hogy fájt neki is, és ez mind miattam volt. Olyan sebeket készültem feltépni, amikre még én sem voltam felkészülve.

 - Kérlek, Sun Jung! – támaszkodtam az ajtónak. – Beszéljünk!

 Ekkor beengedett. Meglepetten álltam meg az ajtóban, amit nekem tárt ki. Aztán lassan, óvatos léptekkel követtem őt, ahogy tennem kellett volna, két évvel ezelőtt is.

 Sun Jung bevezetett aprócska lakásába, hellyel kínált, hozott teát, ami igazán jól esett. Ő mégsem mosolygott, és ez fájt.

 - Miről akarsz beszélni? – ült le velem szembe.

 - Rólunk… - néztem a szemébe, némán könyörögve. – Bocsánatot akarok kérni. Elmondani, hogy sajnálom! Én még…

 - Elkéstél – remegett meg a hangja. – Elhagytál, szó nélkül leléptél! – kiáltott fel, majd hirtelen elhalkult, mintha nem hangoskodhatna. Szeme félve pillantott a sötét folyosó felé.

De még nem tudtam, hogy miért.

 - Hagyj békén Chanyeol… - suttogta keserűen. – Neked is jobb lenne, ha elfelejtenél.

 - Tudom, az én hibám, Sun Jung! – álltam föl. Egy percig se bírtam tovább ülni. – De megbántam! Próbáltalak elfelejteni, de hiányzol! Hiányzik minden, amit együtt csináltunk!

 A hangom egyre emelkedett, és Sun Jung egyre csak oldalra pillantgatott, ijedten kerekedtek ki a szemei.

 - Kérlek, ne ordibálj – mondta kétségbeesetten. – Késő van!

 - Nem érdekel! – ragadtam meg a vállát. – Hallja meg az egész világ, hogy mekkora barom voltam, amikor elhagytalak!

 S ekkor megértettem. A hang a szívembe mart. Sun Jung pedig lesütötte szemét, és felzokogott, vállai megrázkódtak. A szégyen, mely a szemében égett, és a fájdalom, mely mindannyiszor keresztüldöfte a szívemet, ráébresztett. Az agyam tiltakozott, de a szívem tudta. Tudta, hogy mit hagytam itt, mikor elhagytam Őt.

Egy gyermek sírt, egyre keservesebben, majd Sun Jung lerázta a kezem, és elindult a hang felé. Egy kisfiúval a karjaiban jelent meg ismét. Óvón magához ölelte a csöppséget, aki szipogva bújt anyjához, majd könnyes szemekkel rám nézett.

A felismerés, a veszteség, a tehetetlenség, minden elmulasztott idő, most lesújtott rám. A teher alatt térdre estem és néma könnyek lepték el az arcomat.

 Sun Jung hangja törékeny volt, mégis éreztem az erőt benne.

 - Nem akartam, hogy megtudd – suttogta. – Miután elmentél, tudtam meg, hogy mégis gondoltál rám. Mikor megszületett, boldog voltam. Volt értelme az életemnek, volt valaki, akit szerethetek és megóvhatok. – Hangja megremegett, de folytatta. –Ő a mi kisfiunk, Chanyeol! A te fiad! –  S ekkor ő is elsírta magát.

  Lassan felálltam. Néztem a kisfiút, megszeppent, már-már síró arcát. Hasonlított rám és Őrá. Valóban a miénk volt.

 - Meg… Megfoghatom? – nyújtottam ki a karom Sun Jung felé.

 Ő elmosolyodott, majd átadta a fiamat. Ahogy megfogtam, megéreztem, magamhoz öleltem és csak annyit hajtogattam, hogy „sajnálom”. Szorosan öleltem a fiamat, és zokogtam.

Talán még nem késő, hogy újra kezdjem…

 A kis test, a melegsége, új reményt adott számomra. Kaptam egy új lehetőséget, amit nem szalaszthatok el, de nem is akartam. Része akartam lenni a gyermekem életének, ahogy az anyjáénak is. Szeretnék Sun Junggal maradni. Szeretni akarom őket. Megóvni és boldoggá tenni. Jóvátenni, amit elrontottam, mikor magukra hagytam őket, csupán azért mert berezeltem.

 - Kezdjük újra! – húztam magamhoz Sun Jungot. – Mindenem nektek adom!

Megígérem.