Silent Heart - 11. rész [Baekyeol from EXO]

Chanyeol POV

 Szép is a szerelem, hisz mindent rózsaszínben lát az ember. A fellegekben érzi magát, valahányszor rápillant kedvesére, kezébe fogja apró kezét, csókot lehel puha ajkára…

 Én legalábbis azt hittem, hogy ilyen. Az teljesen rendben van, hogy fellegekben jár az ember, ha hozzáér a másikhoz, meg csókolózik, de hogy rózsaszínben is kellene, hogy lássak?! Baekhyun mellett maximum pirosat látok a dühtől. Tulajdonképpen nem sokat változott az életvitelünk, kivéve talán az esti összebújásokat, titkon lopott csókokat a munkahelyen, meg hasonlókat, de bizonyos tekintetben még mindig egymás agyára megyünk, ha épp úgy van. Ráadásul mindig valamelyikünk lakásán időzünk akár napokat is, ami szinte egyenlő az együttéléssel, és nem mindig egyezünk ki.

Baekhyun tisztaságmániája kikészít minden egyes alkalommal, mint valami rigolyás vénember, csak épp nem ordítja le a fejem.

 Talán az ordítás erős, azonban egyre többet ad ki hangokat. Imádom, amikor ajkain akaratlanul kiszöknek ezek a kezdetleges hangocskák, majd amikor elpirul és elkerekedik a szeme; egyszerűen csodálatos érzés, és nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ez az én érdemem is. Büszkeségtől dagad a mellkasom, és minden alkalommal, csókkal jutalmazom, de ekkor ő elfordul, és kis időre elvonul a szobájába. Azt hittem most már könnyebben meg fog nyílni előttem, de akárhányszor a múltjáról kérdezem, magába roskad és bezárkózik. Erősebben takarja, mint valaha, mintha félne attól, hogy beszennyezi a boldogságunkat, pedig már százféleképpen bebizonyítottam neki, hogy bennem igenis lehet bízni. Azonban Baekhyunnak ez nem elég.

 - Mi a helyzet? Hogy bírod? – ült le mellém Kyungsoo, egyik zárós estémen. Baekhyun hazaküldtem pihenni, mert nem volt fényes állapotban.

 - Őszintén? – simítottam hátra a hajamat. – Szarul. Fárasztó.

 Kyungsoo gyengéden felnevetett.

 - Sosem volt vele könnyű, hisz tudod. Remélem, nem akarsz meghátrálni – mélyült el a hangja.

 Nem válaszoltam azonnal. Összevontam a szemöldököm, és a tenyerembe temettem az arcom.

 - Eszem ágában sincs még jobban összetörni – mondtam őszintén. – De nehéz úgy szeretni, hogy közben azt érzem, csak egy plüss vagyok, aki olykor-olykor megnyugtatja a gyereket, ha rémálmából riad föl. Bizonytalanná tesz! És ott vannak a hangok is! – csaptam az asztalra és meredtem Soo szemébe. – Tudom, hogy te is tudod az okot, és én sem vagyok vak, látom, hogy valami elkeseríti nap, mint nap, de egyszerűen ez nem elég! Tőle akarom hallani; azt akarom, hogy rám támaszkodjon és kérje a segítségemet!

 Bízzon bennem…

Baekhyun POV

 Furcsa érzés valakit magam mellett érezni. Olyan, mintha álmodnék; egy hosszú, édes álom, amiből bármelyik pillanatban rémálom lehet és ez rettegésben tart. Meddig képes vajon Chanyeol szeretni, egy olyan selejtet, mint én? Szívem szerint mindent elmondanék neki, hogy meleg ölelésében vigasztalhasson meg, de képtelen vagyok magam rávenni.

 Viszálykodásaink nem múltak el, de valahogy ez sem zavar. Minden civakodásunk végén átöleljük egymást és jót mosolygunk rajta. Chanyeol közelsége egyfajta gyógyszer számomra, és mostanra a függőjévé váltam. Néha a saját érzéseimben is kételkedem. Éjszakánként riadtan kelek fel és

összezavarodva, levegőért kapkodva igyekszem a múltam a jelenemtől kettéválasztani. Álmaimban egyre csak elveszítem a jelent, Chanyeolt, az együtt töltött pillanatainkat és ez az érzés nappal is elszorítja a szívem. Pedig most igazán boldog szeretnék lenni, de tudom, hogy ismét el fogom veszíteni, ahogy régen is.

*

 - Igyekezz már! – sóhajtott fel Chanyeol az ajtóban. – Többet tollászkodsz, mint egy csaj…

 Tetetett haraggal fordultam felé és nyújtottam rá a nyelvem, majd tovább igazgattam a sálam és a sapkám.

 - Csak a plázába megyünk, nem operába… - zsörtölődött tovább. – Baekhyun! Kéééérleeek! Igyekezz!

 Fújtam egyet, majd megszánva, felvettem gyorsan a cipőm és kirontottam a lakásból, ráhagyva a zárást a colosra, aki fellélegezve zárta be az ajtót maga mögött, majd vigyorogva fogta meg a kezem és húzott a lift felé. Mosolya ragadós volt, így én sem állhattam meg nélküle, és egészen addig fogtuk egymás kezét, míg le nem értünk a földszintre.

 Kifele menet találkoztunk a portással, aki kuncogva köszönt nekünk.

 - Jó reggelt, uraim! – biccentett mosolyogva. – Jó látni, hogy végre megbékélt az új lakóval, Byun úr! Csodás is a barátság!

 Szememet forgatva léptem ki a házból, mögöttem pedig Chanyeol kacagott leplezetlenül, de végül mellém szegődött, s halkan megjegyezte:

 - Még ha tudná, hogy milyen közel kerültünk egymáshoz! – kacsintott rám, mire az arcom égni kezdett.

 Jó volt Chanyeolt boldognak látni. Ilyenkor én is fellélegezhetek, hogy még nem rontottam el semmit közöttünk. A plázás ötlet is tőlem eredt, hogy lássa, igyekszem kitörni a saját falaim közül, ami nem olyan egyszerű és ezt ő is nagyon jól tudja. Indulás előtt láttam, ahogy elrakja a nyugtatóimat a kabátzsebébe. Nem esett jól, de ezzel is csak óvni próbál, amiért örökre hálás leszek neki, akármit is hozzon a jövő.

 A plázában, ahogy sejtettem is, rengetegen voltak. Hiába délután jöttünk, hiába egy teljesen eseménymentes napon, még így is tumultus volt minden boltban. Chanyeol csak vállat rántott, majd megfogta a kezem és húzni kezdett egy ruhabolt felé. Vettünk egy páros pulcsit, elmentünk fagyizni, megnéztünk másik tíz ruhás üzletet, továbbá bejártuk majdnem az egész plázát. A lábaim már zsibbadtak a sok mászkálástól, de egyáltalán nem éreztem magam rosszul. Igaz nem volt egészen komfortos, de annyit mosolyogtam, mint az elmúlt 6 évben soha.

 Végül megadtam magam a lábfájásnak és nyüszítve rángattam Chanyeol kabátját, miközben egy padra mutogattam a pláza közepén.

 - Elfáradtál? – ült le mellém a colos. – Hozzak valamit inni?

 Hevesen bólogattam, miközben kinyújtóztattam a lábaim. Chanyeol elsietett a legközelebbi boltba, addig én pedig a külvilágra fordítottam a figyelmem. Néztem, ahogy az emberek cikáznak egymás között, gyerekek a szüleikkel, diákok nevetgélnek valami új trenden fecsegve, dolgozók hamis mosollyal. Ezer meg egy ember körülöttem, akiket nem is ismerek. Jól esett nézni őket, hallani a zajt, amit okoznak. Ez egy éve halálra idegesített volna, de ahogy megismertem Chanyeolt, úgy visszatért a zaj az életembe, és talán már furcsa lenne nélküle.

 Hirtelen elégedettség érzete fogott el. Már nem rettegtem úgy, mint ezelőtt és ez büszkeséggel töltött el.

 - Min vigyorogsz? – kérdezte Chanyeol szintén vigyorogva. Egy üveg ásványvizet nyújtott át. – Miről maradtam le?

 Megráztam a fejem és gyorsan kortyoltam a vízből, de a vigyort nem tudtam letörölni az arcomról. Régen voltam ilyen vidám, és legszívesebben világgá kürtöltem volna ezt a felemelő érzést, ami most szétfeszítette a mellkasom.

 És mégsem élvezhettem olyan felhőtlenül. Az univerzum biztosan nagyon utálhatott, amiért ennyi sorscsapást mért rám életem során, és hogy eddig se unta meg az én szekálásom. Mint mindig most is követtek az árnyaim és újdonsült erővel támadtak rám.

 A tömegben kiszúrtam egy nagyon ismerős arcot. Rémálmaim pillanatképeiről, ködös emlékképeimről nézett vissza rám és hatolt be lelkem legmélyéig, hogy újra ürességet teremtsen bennem. Szívem már nem a boldogságtól remegett, mellkasomat nem az elégedettség feszítette szét, s torkom nem a szerelem miatt szorult össze.

 Elmém pedig lassan megadta magát az ostromló démonoknak.

Chanyeol POV

 Egy pillanatra néztem félre, egy másodpercre vettem le róla a szemem. Ennyi elég volt ahhoz, hogy minden megváltozzon.

 Baekhyun teste hevert a lábam előtt, egész lénye remegett, a bőre sápadt volt és a levegőt is nehezen vette. Azonnal a karjaimba kaptam és szólongatni kezdtem, de nem reagált semmit, csak remegett és remegett. A kétségbeesés és a tehetetlenség könnyei marták a szemem. Valaki, nem messze tőlem hívta a mentőket, de minden olyan tompává vált körülöttem. Csak öleltem Baekhyunt, szólongattam és fohászkodtam valakihez, bárkihez, aki hajlandó lett volna segítséget nyújtani. Az idő lelassult, szinte megállt; az érzékeim lebénultak, az agyam pedig csak egyetlen szót ismételgetett.

„Istenem…”

 Baekhyun POV

 Egy újabb nap, amit át kell vészelnem. Egy újabb rohadt nap, amit muszáj megélnem. Mások örülnek, amikor a reggeli fény átüt a függönyökön és a szemhéjon. Örülnek, hogy egy újabb nappal többet élhetnek. Ők este azért imádkoznak, hogy ez így legyen. Én azért, hogy soha többé ne tudjam kinyitni a szemem. Nem akarom a napot látni reggel. Nem akarom, hogy még egy nappal többet kelljen élnem…

Eredeti rajz: http://pin.it/WJF70_q

 Néha elgondolkozom, mi lenne, ha megvakulnék. De az nem jó, mert attól még hallanám. Ekkor arra gondolok, hogy ha meg is süketülök, akkor már meg is halhatnék, nem? Nem látni és nem hallani a rosszat… Érezni se akarok. Semmit se akarok. Mégis minek létezem?

 Aztán reggelente meglátom édesanyám, ahogy mosolyogva köszönt, megölel. Ételt készít, takarít. Látom lankadatlan boldogságát, amikor rám néz. Hogy is hagyhatnám itt? Hisz én vagyok az egyetlen, aki boldoggá tudja tenni.

 Titokban énekelek neki, amikor Ő nincs itt. Egy-egy dalt, csendesen, nehogy meghallja. Ez a mi közös titkunk.

 De meghallotta… és elölről kezdődött minden…

 Először csak az ajtó csapódását hallottuk, de már tudtuk, hogy késő. Riadtan néztünk egymásra. Képtelen voltam elrejteni a félelmem, de anya erős maradt.

 - Menj a szobádba – súgta. – Majd én beszélek vele.

 Bólintottam és gyáva féregként elbújtam a szobámban. Befogtam a fülem, hogy ne halljam. Becsuktam a szemem, hogy ne lássam. Azonban érezni éreztem. Rettegtem, hogy rám talál.

 Nem akartam érezni, megint ezt a fullasztó érzést. Nem akartam, hogy elszoruljon a torkom és könnyek marják a szemem. Nem akartam, hogy ismét érezzem a fájdalmat, amit ő okoz.

 De anyám nem tudta megállítani. Megtalált…

 Ordított magából kikelve, száján alkoholtól bűzös szavak ömlöttek ki. Karjával a levegőben hadonászott céltalanul, de annál fenyegetőbben, s néha anyámon taszított egyet, amitől ő minduntalan messzebb és messzebb került tőlem. Esélyem se volt arra, hogy védelmező karjai közé szaladjak, hogy megóvjon Tőle.

 Teste fölém tornyosult, karjával megragadt és nem eresztett. Anya hangját hallottam, ahogy kiabál, kétségbeesetten, miközben el-elcsuklott a hangja a zokogástól, de semmi mást nem láttam csak sötétséget, az Ő árnyékát, ami bekebelezett.

 A fizikai fájdalmam sosem tartott sokáig, mégis mintha sosem múltak volna el. Noha a testem már többé nem sajgott, a lelkem megbomlott és soha nem feledte el azokat a napokat.

 Hatalmas tenyerét, ahogy rajtam csattan, anya sikolyait, könnyeit az arcomon, azt az elviselhetetlen bűzt, ami Belőle áradt.

 Soha nem tudom elfelejteni Apám sötét árnyékát…