Diablo Hotel - Prológus (BTS)

 Fejemet a hideg ablaküvegnek támasztottam, tükörképem haloványan nézett vissza rám. A sötétet pásztáztam az ablakon át, mely hívogató volt számomra. A semmi közepén egyedül, kiváló lenne, bár a buszon sem voltak sokan rajtam kívül. Egy idős hölgy, két férfi, egy fiatalasszony és gyermeke. Mind a csendbe burkolóztak, pihentek, hogy majd amikor megáll a busz, újult energiával induljanak tovább. Fél napja talán, hogy elindultunk, de én képtelen voltam lehunyni a szemem, ezért bámultam a tájat. Néztem az eget, kerestem tekintetemmel a holdat, de olyan hideg és borús idő volt, hogy a kerek égitest nem mutatkozott, csupán kevéske fényével jelezte, hogy ott van valahol a messzeségben. Túl messze, a csillagokkal együtt, amik megnyugvást hozhatnának számomra ezen a rideg, kellemetlen napon. A hosszas bambulás lassacskán kezdett unalmassá válni, és a semmittevéstől viszkettek a végtagjaim, annyira, de annyira vágytak a mozgás után. Azonban még nem voltam elég messze, még messzebb kell, hogy menjek. Kár, hogy a csillagokat nem tudom elérni, pedig ott, ahol ők vannak, elég távol lennék.

 Panaszosan sóhajtottam, s leheletem bepárásította az ablaküveget. Néztem, ahogy egyre csak kisebb és kisebb lesz, és a sötétség végleg elnyeli.

 Aztán észrevettem. Aprók, gyöngék voltak, akár a csillagok az égen…

 Ahogy megláttam a pislákoló fényeket a távolban, a lábaim szinte maguktól elindultak, és a kezem tudatosan kereste a leszállásjelzőt. Mintha valami láthatatlan erő mozgatott volna, akár egy marionett bábut. Amint megállt a busz, lefutottam a lépcsőn, majd mélyet szippantottam az eső áztatta, nedves föld és avar illatú levegőből. Az erdő szélén álltam, a sötétség peremén, ami egyre csak hívogatott.

 - Biztosan itt akar leszállni? – nézett rám aggodalmasan a sofőr.

 Bólintottam. A férfi megcsóválta a fejét és bezárta az ajtót, de még hallottam, ahogy azt motyogja: „Bolond…”

 A busz után néztem, ahogy elhajt pöfögve, de miután a kanyarban eltűnt, elindultam új úti célom felé. Csend honolt körülöttem, egy ág se rezzent, egy állat sem mocorgott a bokrok mélyén, csupán az avar zörgött a talpam alatt. Amint egyre beljebb és beljebb értem, a levegő hűlni kezdett, megtelt várakozással, s mikor az ég egyetértően dörrent, eleredt az eső. Hamar átázott a ruhám, de csak mentem előre, várva, hogy valami az utamba akadjon. Nem tudom mennyi időt töltöttem az erdőben, de miután már én is átfagytam, rájöttem, hogy valóban bolond ötlet volt erre indulni. Valószínűleg eltévedtem, és kicsi az esély arra, hogy valaki erre tévedne és útbaigazítana…

 Már nem sok hiányzott, hogy leguggoljak egy fa tövébe és megvárjam a fagyhalált, esetleg az éhenhalást. Egyre nehezebben emeltem a lábam, és már nagyon, de nagyon vágytam egy kis melegre. Az ég végül megkönyörült rajtam, és abbamaradt az eső. A levegő azonban hideg volt és párás, s kicsit sem javult a helyzetem. Talán az utolsókat léptem, amikor megláttam egy fényfoltot a fák között, nagyon messze. Villogott valami, mert hol föltűnt, hol pedig eltűnt, de újult erővel tapostam a sáros földet. Pár méter után már hangokat is hallottam. Emberi zsivaj, fényképezők csattogását, járkálást, autók motorjának morgását. Reménytelien vetettem ki magam az erdőből a hangok irányába, de mintha csak egy üvegfalba ütköztem volna, megtorpantam.

 Rendőrök tömkelege állt tőlem alig pár lépésre, kicsit távolabb, a szalaggal elhatárolt terület mellett pedig bámészkodók álltak. Riadtan lépdeltem hátrafelé, azonban észrevettek.

 - Hé, kisasszony! – kiáltott rám az egyik egyenruhás. – Mit keres itt? Álljon meg!

 Már éppen befelé iszkoltam az erdőbe, amikor valaki hátulról elkapta a könyököm. Egy magas, nem egyenruhás alak.

 - Uram, ne aggódjon, biztosan csak eltévedt túrázó, majd mi gondoskodunk róla – mondta és minden magyarázat nélkül magával rángatott.

 Ahogy kifelé tartottunk a lezárt területről, megláttam mi az, ami miatt itt vannak a rendőrök. Középen egy letakart test hevert, majd ezzel az új információval ismét körbepillantottam. A bámészkodók arcára rettegés, viszolygás, undor telepedett, a rendőrök szemöldökei ráncba szaladtak, ahogy a holttestet nézték, vagy épp az erdőt vizslatták. Nem volt nehéz összerakni mibe és hova csöppentem, és ettől egy cseppet sem éreztem magam nyugodtabban.

 Végül átérve a szalag másik oldalára, fogva tartóm egy hatalmas épület felé vezetett, amit eddig észre se vettem. A bejárata előtt négy, a rángató alakkal hasonló ruhát viselő férfi álldogált és az eseményeket figyelték. Arcukon nem látszott semmi, szinte unalommal nézték.

 - Hol van Jin? – kérdezte a könyökömet szorosan tartó alak, amikor odaértünk.

 - Ő ki? – kérdezte az egyik rám meredve. Tekintete megriasztott.

 - Az erdőből pottyant ki a tetthelyre – magyarázta a többieknek, majd rám nézett. – Teljesen elázott, és kissé zavarodottnak tűnik.

 - Az irodájában van – felelték végül, és már nem is figyeltek ránk.

 Bevezetett a házba, de időm se volt körülnézni, szinte azonnal balra fordultunk, egy sötét folyosóra és a legvégéig meg sem álltunk. Ott egy pillanatra megtorpant, bekopogott, de meg sem várva a választ, benyitott, berántva maga elé. A szoba egyszerre volt gyönyörű és egyszerű. Barokk stílusú bútorokkal volt berendezve, a falon egy két festmény, a polcokon néhány zöld növénnyel. A szoba közepén egy hatalmas íróasztal volt, és a mögötte ülő meglepetten pillantott fel a papírokból.

 - Hoseok…? – nézett kérdőn a csöppet sem kedves idegenvezetőmre.

 - Bocsánat, hogy megzavarlak, de van egy vendégünk – mondta és tenyerét a hátamra helyezve megtolt.

 - Vendég? – nézett rám az úgynevezett „Jin”.

 Várakozóan meredtek rám mind a ketten, de képtelen voltam bármit is mondani. A szám kiszáradt és a fejem teljesen kiürült, testem reszketni kezdett és éreztem ismét a fájó, üres gyomromat is.

 - Hoseok, hozz egy törülközőt és egy takarót a lánynak. Teljesen összefagyott – állt fel az asztaltól Jin.

 Hoseok szó nélkül kifordult az ajtón, magamra hagyva a másikkal.

 Nem nyújthattam valami kellemes látványt, és valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy félőrült, mert olyan kedvesen, lágyan szólt hozzám ezután Jin, mint aki attól fél, hogy menten összeroppanok, kiakadok és megőrülök.

 - Kérlek, ülj le – mutatott a mögöttem lévő kanapéra.

Kétkedve vizslattam a kényelmesnek tűnő bútort, majd engedve fáradtságomnak leültem rá, de végig a férfin tartottam a szemem, ami nem kerülte el az ő figyelmét sem.

 - Nem kell félned tőlünk – mosolyodott el. Arca meglágyult ettől a gesztustól, szeme melegen vizslatott tovább. – Van egy kis felfordulás, de gondolom te is láttad, amiért elnézést kérek.

 Látva, hogy nem reagálok, folytatta.

 - Nem mindennapi dolog, hogy az erdőn át érkezik valaki. Esetleg eltévedtél? Valaki volt még veled? – kérdezte, de meg se moccantam. Ő pedig felsóhajtott. – Nos, ez itt egy hotel – de ahogy kimondta ezt, elnevette magát. – Bár inkább néz ki egy lepukkant motelnek. Nem megy valami jól az üzlet, és elég kevés vendégünk van. Sajnálom, ha Hoseok megijesztett, de csak segíteni akart.

 Eddig Jin tűnt a legnormálisabbnak. Nagy nehezen rávettem a nyelvem és a hangszálaim, hogy valamiféle „nomális” viselkedést tanúsítsak.

 - Én… - suttogtam minden szóra koncentrálva. – Én eltévedtem.

 - Értem. És hogy hívnak? – érdeklődött tovább Jin.

 - Danbi… - leheltem.

 - Na, akkor kedves Danbi a ma éjszakára maradj minálunk – csapta össze a tenyerét Jin, mint aki jól végezte dolgát, és az ajtó felé vette az irányt. – Gyere, megmutatom a szobád.

 Csak értetlenül meredtem rá. Azt hittem ennél jóval több kérdést fog feltenni, és ez a pár, számomra egyáltalán nem fontos információmorzsa, amit most megosztottam vele, szinte semmi nem volt. A vallatás, mely most elmaradt, nagy valószínűséggel hamarosan folytatódni fog.

 Csendesen követtem hát a házigazdát. Visszatértünk a hosszú folyosóra, ahol nemrégiben „Hoseok” vezetett végig. A végén a bejáratnál lyukadtunk ki, mely egy hatalmas belmagasságú előtérben volt, s két oldalt hatalmas lépcsősorok vezettek fel. Jin a hozzánk közelebb eső felé vette az irányt. Csendben lépkedtünk, a fa nyikorgott a talpunk alatt, kintről pedig enyhe szél süvítése hallatszott be. Nem kapcsolt lámpát, se gyertyát nem gyújtott. Koromsötétben sétáltunk, míg meg nem álltunk egy hatalmas faajtó előtt.

 - Ez lesz a szobád. Pihend ki magad – köszönt el Jin, és utolsó mondatából érződött, hogy még nincs vége a beszélgetésünknek.

 A hatalmas ajtót kis erőfeszítésembe került kinyitni és nyikorogva tiltakozott is, ahogy vállammal nekifeszültem. Amikor beléptem, enyhe dohszagra és pókhálóra, porra számítottam, azonban kellemesen csalódtam. Ugyan nem volt fényűző és hibátlan, de takaros, szinte már otthonos volt. Hatalmas baldachinos ágy terpeszkedett középen, amint beléptem, frissen megvetve. Mellette kis éjjeliszekrény, rajta egy antiknak tűnő lámpa. Odasétáltam és felkapcsoltam, és amint világos lett a szobában, jobban körülnéztem. Egyik sarokban egy ruhásszekrény, az ablak előtt egy íróasztal, az ajtó takarásában pedig egy kis mosdó törülközővel, szappannal, a falon pedig egy kisebb, de annál szebb tükörrel. A tapéta zöld volt, arany mintákkal, az egyik sarokban kissé elvált a faltól.

 Végül, úgy ahogy voltam, befeküdtem az ágyba, nyakamig betakarózva, s lassan engedtem, hogy az álom magával ragadjon, talán mindörökre, talán csak aznap éjszakára.