Diablo Hotel - 1. rész (BTS)

 Amikor kinyitottam a szemem, arany napsugarak simogatták az arcom, s apró gyémántokként szálltak a porszemcsék a levegőben. Rég nem láttam ehhez foghatót; életem nagy részét sötétség itta át, bár nem is hiányoltam a fényt. Azt ki kell érdemelnie az embernek…

 Ahogy a vastag takarót letoltam magamról, kellemes meleg fogadott a szobában, a várt hideggel szemben. A székre friss ruhát akasztottak, az asztalon pedig egy újság hevert. A mosdóhoz léptem és megnéztem magam a tükörben: nyúzott arcom kissé kisimult, azonban a szememből hiányzott az élénkség, barna hajam lelapult és kócos volt. Összességében egy utcagyerekhez hasonlítottam, de ahogy a szappantól és a víztől kitellett, megmosakodtam és felvettem a kikészített ruhát. Meglepődtem, amikor a finom anyag tökéletesen simult vékony testemre, a tükörben pedig láthattam, ahogy gyöngyház fehér színe kiemeli sötét szemem és hajam, sápadt bőröm pedig még észrevehetőbbé vált. Olyan voltam, akár egy szellem; percekig meredtem saját tükörképemre, aztán útnak indultam.

Forrás: Birr Castle. Photograph: Dara Mac Dónaill / The Irish Times

 Lassan lépdeltem a folyosókon, melyek most barátságos, meleg színben pompáztak. A hatalmas üvegablakokon beáramló napfény megvilágította az utamat. Amikor a lépcsőkhöz értem, megálltam és alaposabban szemügyre vettem a nagy belmagasságú előteret. A lépcsők mellett, a falon régi festmények voltak fölakasztva, különböző korok és stílusok ismeretlen alkotóktól. Középen egy hatalmas üvegcsillár lógott, alatta pedig a fényesre mosott márványpadlón tükröződött vissza. Az ámulat enyhe kifejezés lett volna rá, amit érzek. Tegnap Jin úgy beszélt erről a palotáról, mintha csak egy udvari fészer lenne. Noha este valóban ijesztő volt, de így nappali fény mellett csodálatos és kellemes látványt nyújtott.

 Lelopóztam a lépcsőkön, majd a tegnapi folyosó helyett a másik oldalon lévőre fordultam be. Bekukkantottam azokba a helységekbe, ahol nyitva volt az ajtó, de többnyire raktár jellegűek voltak, így visszafordultam és a két lépcső közötti hatalmas ajtót választottam következőnek. Óvatosan benyomtam a súlyos ajtót, de először csak belestem, de azonnal le is esett az állam. Egy hatalmas bálterem volt, óriási ablakokkal, vörös, aranyozott szegélyű függönyökkel, terasszal, mely egy kis udvarra vitt, ahol zöldellő, virágzó növények voltak. Lépteim visszhangot vertek az üres teremben. Aprónak éreztem magam és védtelennek. Visszaiszkoltam az ajtóhoz, vissza az emeletre a szobámba.

 Ahogy beléptem, újra a szívemhez kaptam és majdnem visszaestem a folyosóra. Ugyanis valaki volt a szobámban. Háttal állt nekem, így nem tudtam felismerni, de ahogy meghallott, megfordult, megmutatva így arcát.

 - Hová tűnt? – kérdezte homlokát ráncolva Hoseok.

 - É-én s-sajnálom – dadogtam bután. – Csupán… szétnéztem…

 Sóhajtott egyet, majd intett, hogy kövessem.

 - Ne kóboroljon a házban, vannak veszélyes részek, ahol instabilak a szerkezetek – magyarázta menet közben. – Ha valamit szeretne, szóljon nekem, vagy a többi személyzetnek.

 - Nem is tudom kicsodák… - suttogtam magamnak, de nem hallotta meg szerencsére.

 A tegnap látott arcok is mára már csak homályos emlékképek. Egyedül rá és Jinre emlékeztem, és a mai csatangolásom a hotelben azt erősítette meg, hogy nem is lehetnek sokkal többen. Vendégekről pedig ne is beszéljünk…

 - Az étkező a keleti oldalon van – mondta és a szobámhoz vezető folyosó másik felébe sétáltunk, túl a lépcsőkön, majd a legvégén egy kisebb lépcsősor vezetett le. – Ez a cselédek étkezője, mivel nincs sok vendégünk, így ezt tartjuk napra készen.

 Csak ámultam micsoda szavakat használt. Cseléd? Kissé megragadtak a múltban…

 Teljesen elvesztettem a fonalat, hogy merre is jártunk; annyi volt biztos, hogy valahol párhuzamosan a hatalmas bálteremmel. Mikor megérkeztünk, egy lengő ajtón mentünkbe egy világos, otthonos helységbe. Középen egy hatalmas, ovális asztal volt megterítve, friss virágokkal. A bal oldalt egy újabb lengő ajtó volt, ahonnan finom illatok érződtek.

 - Foglaljon helyet – állt az egyik szék támlája mögé és kihúzta, hogy le tudjak ülni.

 Hirtelen zavarba jöttem. Úgy bántak velem, mint egy hímes tojással, de közel se voltam az. Még fizetni se tudnék az ellátásért. Ezt mégis, hogy közöljem velük?

 - Köszönöm – motyogtam, majd gyorsan leültem.

 Hoseok pedig bement a másik lengőajtós helyre. Beszélgetés hangjai szűrődtek ki, aztán kísérőm kilépett, jó étvágyat kívánt és elment. Csak pislogtam, amiért itt hagyott. Kétségbeesetten vágytam a társaságára, mivel egyedül őt tudtam beazonosítani.

 Már készültem elslisszolni, amikor kivágódott a lengőajtó és egy szakácsruhába öltözött fiú lépett ki rajta maga előtt egy zsúrkocsit tolva. Mosolygott rám, így kissé megnyugodtam.

 - Jó reggelt kívánok a kedves vendégnek! – szólt és máris elém tett egy lefedett tányért. – A mai reggelije, hölgyem! Továbbá, hadd mutatkozzam be: Jungkook vagyok, a hotel szakácsa.

 Kissé meghajoltam köszönésképp, de nem igazán tudtam mit felelni erre. A fiú csak mosolygott és tette a dolgát tovább. Energikusnak tűnt, mint akinek semmi problémája nincsen. Hoseok szemei mélyén ugyan azt láttam, mint megannyi megtört emberében, ahogy Jinében is. Az ő vállait a hotel sorsa is terheli, hisz egy kevésbé jó megfigyelőnek is szemet szúrna az az áhítat, ami a hangjából érződik, mikor a hotelről beszél. Azonban ez a fiú könnyedebbnek tűnik, akit nem húznak vissza a múlt emlékei.

 Elfogyasztottam csendben a reggelim, s addig is figyeltem. Jongkook jobbára a konyhában – mint kiderült, ez volt a lengőajtó másik oldalán -, tevékenykedett. Néha hallottam, ahogy dalolászik, kifejezetten szép hangján. Aztán, amikor befejeztem a reggelim, szinte abban a percben megjelent és összeszedte a piszkos tányérokat, megkérdezte ízlett-e az étel, és hogy kérek-e még valamit. Már menekültem volna el, de megálltam az ajtóban.

 - Bocsáss meg, de… - hebegtem. – Jint… merre találom?

 - A főnököt? Ő mindig az irodájában ül – mondta és eltűnt a konyhában.

 Félig-meddig kiismerve magam a házban, elindultam az irodába, ahol tegnap beszéltem Jinnel. A folyosón kissé elbizonytalanodtak a lépteim, és mire odaértem az ajtóhoz, szinte meg is gondoltam magam. Meg is fordult a fejemben, hogy csendesen elhagyom a hotelt, hisz annyira kevesen vannak, hogy észre se vennék, de… olyan kedvesek voltak velem, hogy nem hagyhatom őket faképnél. Így hát bekopogtam.

 - Gyere be! – kiáltott ki egy hang.

 Ahogy tegnap is, most is az íróasztala fölé görnyedt és papírok halmát tanulmányozta. Homlokán mély ráncok húzódtak, ahogy aggodalmasan vizsgálta az egyik papírt, de amint beléptem, rám emelte tekintetét és elmosolyodott.

 - Miben segíthetek Danbi-shii? – kérdezte.

 - Én… - Idegesen billegtem a sarkamon, és mindenhová néztem csak pont Jinre nem. – Én…

 - Igen?

 - Én nagyon sajnálom! – kiáltottam végül.

 Negyvenöt fokos szögbe hajoltam és szorosan csukva tartottam a szemeim.

 - Mégis mit? Valami elromlott a szobájában? Mert ha így van az nem a maga probl-

 - Nekem nincsen pénzem! – vágtam a szavába. – Nem tudom kifizetni az ellátást…

 Hallottam, ahogy benn akad a levegő a tüdejében. Óvatosan kilestem a hajfüggönyöm mögül és megnéztem az arcát. Becsületére legyen mondva, semmi nem látszódott rajta. Még csak kisebb meglepettség sem, csupán maga elé meredt. Lassan, nagyon lassan összekulcsolta az ujjait és hátra dőlt a székén, végül kifújta a levegőt.

 - Danbi-shi – nézett ekkor rám és elmosolyodott. – Ugyan, szégyenszemre, reméltem némi jutalékot az estéért, de ha jobban belegondol, mi kényszerítettük magát arra, hogy itt aludjon, így a költségek is minket terhelnek. Emiatt így ne aggódjon.

 - Na de… - Igyekeztem valami megoldást kitalálni, de nem tudtam. Nem éreztem helyesnek, hogy ez legyen.

 Csakhogy beszélgetésünket megzavarták. Egy újabb ismeretlen fiú lépett be a szobába és nem tűnt boldognak. Valószínűleg hallotta a beszélgetésünket.

 - Jin hyung! Nem hagyhatod, hogy fizetés nélkül távozzon! – morogta ellenségesen méregetve.

 - Taehyung, kérlek – keményedett meg a hangja hirtelen Jinnek is. – Ez nem a te dolgod. Menj ki.

 - Ezért adósodtunk el! Mert minden jött-mentnek szállást adsz ingyen, akit csak Hoseok összeszed úton-útfélen! Fizesd ki az éjszakát! – fordult hirtelen felém, mire ijedtemben hátra léptem.

 Az ajtóban kíváncsi fejek bukkantak fel ismét. Közöttük volt az az ijesztő tekintetű is, akit tegnap éjjel láttam. Még beljebb hátráltam, a tenyerem izzadni kezdett.

 - Taehyung, azonnal menj ki! – kiáltotta Jin. – Mindenki menjen ki!

 - De ez így helyes, hyung! Ha hamarosan nem fizetjük ki a számlákat, elveszítjük a hotelt!

 - Ez igaz? – szólalt meg egy reszketeg hang.

 Jungkook állt meredten az ajtóban, arcán az a mosoly húzódott, mikor az ember reméli, hogy csak viccelnek vele. Jin szomorúan meredt rá, mintha csak meg nem történté szeretné tenni ezt az egész beszélgetést, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, Jongkook sarkon fordult és elrohant. Láttam, ahogy Hoseok utána megy.

 - Gratulálok! – mormogta valaki az ajtóban állók közül.

 - Előbb utóbb kiderült volna – sóhajtott Jin. – Sajnálom, hogy ezt végig kellett hallgatnia.

 Ismét rám szegeződött minden szempár.

 - Nem, ez az én… - kezdtem bele, de elhallgattam.

 - Felejtse el és nyugodtan elmehet a hotelból, ha úgy gondolja – mutatott Jin az ajtó felé.

 - Nem. – Hangom egészen határozottan szólt. – Szeretném ledolgozni az árát.

 - Hogy? – meredt rám.

 - Ez nem is rossz ötlet – helyeselt Taehyung.

 - Te csak maradj csöndben – utasította rendre Jin a fiatalabbat. – Hogy érti ezt Danbi-shi?

 Felkaptam a fejem és riadtan néztem Jinre. Most tényleg tőlem várja rá a választ?

 - H-hát… én úgy… úgy gondoltam… - Zavaromban azt se tudtam, hogy mit is akarok pontosan.

 - Itt akar dolgozni? Mint a személyzet része?

 Hevesen bólogatni kezdtem.

 - Igen! Pontosan.

 - Biztos ezt akarja? – hunyorított rám.

 - Igen.

 - Akkor legyen. Végül is, elkél egy plusz ember. Ma körbevezetjük és elmondunk mindent, amit tudnia kell, holnaptól pedig munkába áll. Rendben?

 Bólintottam.

 Tehát így kerültem le a drága, pompázó szobámból a cseléd szintre, egy dohos, szürke szobácskába egy eldugott hátsó folyosón. Egy szempillantás alatt váltam hercegnőből szolgává.