Diablo Hotel - 2. rész (BTS)

 Első látásra, de talán még a másodikra vagy harmadikra sem tűnik fel az embereknek az a kis árnyék mások életében. Hogy ez most a múltjuk egy része, vagy az ismeretlen jövőjük miatt van, az mindegy is. Van egy részük, melyet aprólékos megfontolásból rejtve tartanak, és nagyon kevesen ismerhetik meg ezt.

 Ahogy Jin kimondta az áment, máris tuszkoltak ki az irodából és már kézzel-lábbal magyarázták a teendőket és szabályokat. A folyosó végén azonban elhalkultak, amikor elhaladtunk Hoseok és Jungkook mellett.

 Az idősebb aggódó tekintetével fürkészte a lehajtott fejű Jungkookot. Hoseok keze a fiú vállán igyekezett megnyugvást nyújtani a leeresztett, mélységesen megbántott lelkének. Nem láttam Jungkook arcát, mivel árnyék takarta, de sejtésem szerint az eltitkolt információ, miszerint a hotel jövője bizonytalan, sokkolta őt. Némi szánalom gyúlt lelkem mélyén, de hamar elfújtam azt is, végtére nem sok közöm van hozzá.

 Viszont ahogy elsétáltam mellettük, Jungkook fölpillantott és megláttam ugyan azt a tekintetet. Vidám csillogása megfakult, sötét pillái már nem a gondtalan gyermeket mutatta, hanem a kiégett, megtört lelket, mely nehéz súlyt hordozott magában. 

 - …bi? Danbi? – szólongattak türelmetlenül.

 Hoseok ekkor hátra nézett, s egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Nem igazán tudtam kiolvasni belőle semmit, de volt egy olyan sejtésem, hogy megbánta, hogy idehozott engem. Valamiért elszégyelltem magam, így lesütöttem a szemem és inkább a többiek után indultam.

 Amilyen hatalmas volt a hotel, kiderült, hogy szinte a felét alig használják ki. A nyugati oldalon, - ahol még előző este voltam – két szoba volt összesen, s hátrébb le volt zárva. Elmondásuk szerint, ráférne egy kiadós felújítás, de nincs elég bevételük ahhoz, hogy ezt megvalósítsák, ezért inkább csak annyit használnak belőle, amennyi elegendő egy-egy betévedt vendégnek. Sosem volt még teltházuk mióta Jin átvette nagyapjától a hotelt, bár azóta sok minden meg is változott a világban. Sejtelmük sincs róla mennyire…

 Mikor megmutatták merre lesz az én szállásom, végre be is mutatkoztak. Mindenkinek volt egy feladata, amit egyedül nekik kellett elvégezniük, de volt, hogy besegítettek egymásnak. Az én „szakterületemről” még nem döntöttek.

 - Szóval… - köszörülte meg a torkát Jin, mikor utolért minket. Végül Hoseok és Jungkook is csatlakozott. – Hadd mutassam be leendő munkatársaidat! Engem, mint főnököt már ismersz. A teljes nevem Kim Seok Jin. Helyettesem pedig Jung Hoseok.

 Az említett biccentett és félmosolyra húzta száját. Így már kicsit barátságosabbnak tűnt, mint eddig.

 - Jungkook-ot már szintén ismered. Ő a mi drága szakácsunk és egyúttal a legfiatalabb közöttünk. Mellette Kim Taehyung, ő rendszerint besegít bárkinek, akinek szüksége van rá.

 Taehyung morcosan tekintett rám, de én sem igyekeztem barátságos arcot vágni, csupán biccentettem.

 - Ő Kim Nam Joon, aki intézi a városi dolgokat. Nem szokott bent tartózkodni esténként, mivel a városban él a családja.

 A magas, kedves arcú fiú rám mosolygott és kezet nyújtott, én pedig szívesen ráztam vele kezet. Azt hiszem, vele nem lesz bajom.

 - Végül Min Yoongi, a karbantartónk, és Park Jimin, aki szintén nemrégiben csatlakozott köreinkhez, továbbá ő gondozza a kertet.

 Félszegen elmosolyodtam, de nem akaródzott másféle interakcióba lépnem velük, de ők sem igyekeztek túlságosan. Sőt, Jimin rám se nézett, csupán a padlót leste.

 Este fáradtan dőltem az új ágyamba, ami már nem volt olyan kényelmes, de jobb, mint a semmi. Még mielőtt ismét elaludtam volna, végig játszottam újra a napot és számba vettem mindent, ami történt.

 Az egész hely iszonyat furcsa, főleg az itt lakók. Mindannyian… S ekkor eszembe jutott Jungkook arca, majd Hoseoké és mindenki másé. Vajon csak a hotel sorsa miatt ilyenek, vagy mást takarnak el ezzel a problémával?

 Megráztam a fejem. Nem. Nem szabad közel kerülnöm hozzájuk. Ledolgozom, amit kell és elmegyek innen. El kell mennem, nem maradhatok itt sokáig.

 *

 Másnap reggel hangos csörömpölésre ébredtem és azonnal az órára pillantottam, ami hajnali ötöt mutatott. Megdörgöltem a szemem és még egyszer megnéztem. A csörömpölés újra kezdődött és egyre hangosabb lett, majd Taehyung lépett a szobámba egy fakanállal és egy lábassal a kezében.

 - Kelj fel, munka van – mondta, s azzal ki is fordult az ajtón.

 Nem épp kellemes szavakat mormoltam a nem létező bajszom alatt, de végül megmozdultam és felöltöztem. Mire kész lettem, Taehyung újból benézett és morcosan siettetett, de minden önuralmam latba vetettem és nem szóltam vissza, csak követtem.

 Kifelé tartott a hotelből, és mivel nem kaptam más parancsot, követtem tovább. Mikor kiléptünk az ajtókon, megcsapott a reggeli hűs szellő, és még a nap is éppen hogy csak felkelt és adott némi fényt a tájékozódáshoz. Taehyung célirányosan baktatott előttem, és már szinte kocogtam mögötte, míg egy zöld, ütött-kopott platós autó mellett meg nem állt.

 - Bemegyünk a városba. Szállj be! – adta ki az új utasításokat, majd beült maga is.

 Én megkerültem az autót és nagy nehezen beverekedtem magam az anyósülésen. Minden tiszta por és rozsda volt, kívül is és belül is. Egy halvány fintor ült ki az arcomra, de igyekeztem leplezni, nehogy Taehyung megszólja. Nem szeretném, ha ennél is jobban morogna a továbbiakban.

 Némi noszogatásra be is indult a jármű, s épphogy gurulni kezdtünk, amikor Taehyung hátra nyúlt, majd az ölembe dobott egy barna zacskót.

 - Míg beérünk a városba reggelizz meg, mert később nem lesz rá időd – mondta.

 Jobbnak láttam nem feszegetni a témát, így csendesen nekiláttam a reggelimnek. A felhozatal nem mondhattam szegényesnek, annak ellenére sem, hogy valójában csak szendvicset ettem gyümölcslével, ám annyi minden volt a két kenyérszelet között, hogy felért egy háromfogásos menüvel is. Az első harapást még több harapás követte, és a vége felé már nem bírtam leplezni, hogy mennyire ízlik.

 - Jungkook készítette ezeket? – fordultam Taehyung felé izgatottan.

 Ő megilletődve felvonta a szemöldökét, majd lassan bólintott. Kéjesen felsóhajtottam és hátradőltem az ülésben.

 - Ez isteni volt! Ha visszaértünk, meg kell, hogy köszönjem neki!

 Ugyan nem szólt semmit ezek után sem, de láttam, ahogy lágyan elmosolyodik, s tekintete meglágyul. Ha épp nem morcosan néz, egészen kellemes érzés ránézni. Bár tudtam, hogy valójában csak egy ártatlan bűnbak vagyok a szemében és nem engem okol, valahogy nehéz volt megkedvelni őt; ami pedig a változó hangulatait illeti, meg sem próbáltam megérteni.

 Az út hosszú volt és zötyögős a kis földutakon. Az ember azt hinné visszament az időben, ahogy erre a tájra téved. Az emberek szerintem még hallani sem hallottak telefonról vagy tévéről. Amikor pedig beértünk a városba, az volt ám a visszaesés. Poros, kátyús betonút vezetett át a városon, de lemertem volna fogadni, hogy van olyan része, ahol szintén földút van. Viszont ezek ellenére takaros és barátságos városkának tűnt.

 Az első állomásunk egy aprócska bolt volt, ahol fűszereket árusítottak többnyire. Taehyung kipattant és bement, majd egy nagyobb papírzacskóval tért vissza pár perc elteltével. Mikor beszállt mellém, az ajtóban megláttam az eladó idős hölgyet, aki zárkózott, hideg tekintettel követte útitársamat egészen a kocsiig, majd elcsoszogott. A következő boltnál sem voltak sokkal barátságosabbak. A hentesnél pedig kifejezetten rosszindulatúak voltak, ahogy Taehyung kezébe lökték a fagyasztóládát és kitessékelték a boltból. Az utolsó célunk pedig kint a földeken volt, egy nagyobbacska gazdaság. Ott már nekem is ki kellett szállnom.

 - Te menj a zöldségekért, én addig felpakolom a zsákokat – utasított Taehyung csendesen.

 Amint ezt elmondta, máris kilépett egy fiatalabb asszony a pajtából, akit egy megtermett férfi követett megpakolt talicskával. Köszöntek, majd a nő intett, hogy kövessem. Egészen hátra kellett sétálnunk, a pajta mögé, ahol már ki voltak készítve a ládák és a friss zöldségek, gyümölcsök.

 - Ez lesz mind – mutatott az asztalra, ahová felpakolták őket. – Vigye gyorsan.

 Szemöldököm hirtelen szaladt föl és már nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá.

 - Elnézést, hölgyem… - szóltam halkan, miközben odasétáltam az asztalhoz. – Nem igazán értem miért…

 - Új, igaz? – kérdezte kurtán, mire bólintottam. – Menjen el, míg teheti! Nem jó, ha ezek körül szaglászik. Veszélyesek. Nam Joon is jobban tenné, ha elkerülné őket – fonta össze karjait a mellkasa előtt idegesen. Toporgott, mintha még mondani akarna valamit, aztán nagy nehezen a szemembe nézett. – Nem vagyok babonás, de ezeken átok ül, én mondom! Menjen el mielőbb!

 S azzal elviharzott.

 A nő szavain rágódtam, míg a furgonhoz cipeltem a ládákat. Két lehetőséget láttam magam előtt. Egy: a falusiak bolondok. Kettő: a nőnek igaza van és le kellene lépnem minél előbb. Azonban sehogy sem fért a fejembe az asszony zaklatott arckifejezése, mintha valóban félne a hotelban élőktől. Egyszer sem utalt emberekként a fiúkra, csupán „ezekként” emlegette őket, továbbá ott volt Nam Joon is. Ő idevalósi, így kicsi az esélye, hogy őt is „átkozottnak” tartanák, hisz a sajátjukat sosem ítélnék el, nem igaz?

 Keserűen elmosolyodtam, majd visszatértem a munkához. Az utolsó ládával fordultam, amikor Taehyung elém sietett, kikapta a kezemből és a furgonhoz vitte, berakta, majd ő maga is beszállt. Igyekeztem én is hasonlóképp sietni.

 Már javában az erdei úton zötykölődtünk, amikor megszólaltam.

 - Miért ilyenek a lakók?

 Azt hittem nem fog válaszolni. Hosszú csend követte halk kérdésem és már-már beletörődtem, de végül megszólalt ő is.

 - Gondolom, nem kedvelnek minket – válaszolta egy vállvonás kíséretében.

 Felsóhajtottam.

 - A nő, ott a farmon, azt mondta el vagytok átkozva… - suttogtam félénken.

 Taehyung eszeveszett hahotázásba kezdett, egészen ördöginek tűnt, aztán hirtelen elkomorult.

 - Nem kell tudnod semmit.

 Egy darabig emésztettem a látottakat és a hallottakat, de nem bírtam a kíváncsiságommal.

 - De mégis mi az, ami miatt ennyire ellenszenvesek?

 Hirtelen lefékezett, nekem pedig meg kellett támaszkodnom a műszerfalon. Ahogy gyorsan körbepillantottam láttam, hogy megérkeztünk, és mire visszafordultam volna Taehyunghoz, ő már ki is szállt az autóból.
 - Taehyung! – kiáltottam utána. A furgon hátuljánál értem utol, ahol megragadtam a karját, hogy rám figyeljen.

 Érintésemtől egy pillanatra megdermedt, de szinte azonnal kitépte karját a kezemből és az autónak lökött. Szaporán vette a levegőt, s mikor rám nézett, el akartam futni előle, minél messzebbre.

 - Az, hogy minket elviselnek az itt élők, az egyedül Jinnek és a nagyapjának köszönhető. A gyilkosságok nem véletlenül történnek pont itt – sziszegte egészen közel hajolva. Forró lehelete égette a bőröm. - Én a helyedben nem kíváncsiskodnék, mert a végén te is egy leszel közülük…

 Ez egy fenyegetés volt. Vad tekintete mindent elárult, ahogy testemben megfagyott a vér és lélegezni sem mertem, míg ő el nem sétált. A szemében én már halott voltam…