Diablo Hotel - 3. rész (BTS)

 Taehyung tekintete sokáig ott tartott a furgonnál. Meredten álltam és lélegezni se mertem percekig, majd lassan erőt vettem a lábaimon és bementem.

Fogalmam se volt, hogy kihez menjek újabb feladatért, azonban amikor a konyha felé vettem az irányt, a lépcsőknél összeütköztem valakivel. Zsibbadtságom szinte azonnal elszállt, amint megpillantottam az előttem állót.

 Hoseok kérdőn nézett, majd összevonta szemöldökét és mindenféle figyelmeztetés nélkül megragadta a karomat és visszafelé húzott, egészen a szobámig. Ott leültetett az ágyamra és elment. Megszeppenve pislogtam a csukott ajtóra, de lassacskán érezni kezdtem valami bizsergést a karomon. Lepillantottam és megláttam a fájdalom forrását.

 A könyökömön egy elég terjedelmes horzsolás lüktetett. Fáradtan felsóhajtottam és a kis fiókos szekrényemhez léptem, ahol a kancsó volt. Kerestem egy tálat, amibe friss vizet öntöttem, majd óvatosan lemostam a sebem. Kicsit csípett, így sziszegve és fintorogva törölgettem le, aztán óvatosan egy törülközővel megtapogattam. Ezzel az én részemről le is volt tudva a sebem kezelése és már indultam is volna a dolgomra, ám abban a pillanatban visszatért Hoseok.

Visszaterelgetett az ágyra, majd mellém helyezett egy hatalmas fehér dobozt. Meglepődve nyugtáztam, hogy az az elsősegélydoboz volt. Ezek után minden további tiltakozás nélkül engedtem, hogy rendesen is ellássa a sebem, noha semmi szükség nem lett volna rá.

 Míg a könyökömmel bíbelődött, alaposabban is megnéztem őt magamnak. Hosszú ujjai gyengéden értek a bőrömhöz, ami furcsa mód megnyugtatott. Semmitmondó arca is másnak tűnt, mint ezelőtt. Nem volt egy kifejezetten Adonisznak mondható kinézete, de volt benne valami megnyerő. Csendessége sem zavart, bár kíváncsi voltam, hogy szűkszavúsága vajon az én ismeretlen személyemnek szól-e, vagy általában ilyen.

 Miközben elmélázva boncolgattam a gondolataimat, Hoseok végzett és rám nézett. Tekintetünk találkozott egy pillanatra, azonban gyorsan le is sütöttem a szemem. Régen láttam ehhez hasonló tekintetet…

 - Ha megsérülsz, kérlek, szólj - mondta gyengéden. - Senki nem szeretné, ha rosszul éreznéd magad itt.

 Megráztam a fejem.

 - Ez csak egy karcolás, nem nagy dolog - suttogtam.

 - Mi történt? - kérdezte.

 - Semmi.

 Csend. Felnéztem rá.

 - Mit mondott neked? - kérdezte újból. Tudta…

 Ijedten rezzentem össze Taehyung szemének emlékétől. A rémületem kiülhetett az arcomra, mert Hoseok homlokán ráncok jelentek meg, vonásai megkeményedtek.

 - Mit mondott? - ismételte meg a kérdést, de én továbbra is hallgattam.

 Pár percig némán ültünk egymással szemben, aztán Hoseok felállt és az ajtó felé indult. Tartása feszes volt a dühtől.

 - Várj! - ragadtam meg a kezét. – Ne… Ne haragudj. Az én hibám volt!

 - Ezt kötve hiszem - rázta meg a fejét.

 - Olyanba akartam ütni az orrom, ami nem rám tartozik. Az én hibám volt - jelentettem ki határozottan. - Kíváncsi voltam...

 - Ami itt történik, az már rád is rád tartozik, Danbi.

 Szemem tágra nyílt nevem hallatán. Kezem erőtlenül hullott mellém, testem enyhén megremegett, de nem engedtem, hogy utat törjenek az emlékek. Megráztam a fejem és erősen a jelenre koncentráltam.

 - Kérle-

 Az ajtón ekkor Jin lépett be.

 - Sziasztok - nézett meglepetten kettőnkre. - Épp téged kereslek, Danbi. Elkélne a segítséged.

 - Hol? - csaptam le azonnal a menekülési lehetőségre, azonban gyorsan szertefoszlott az örömöm, amikor meghallottam a választ.

 - A kertben, Jiminnek kell egy pár kéz - mosolygott Jin.

 Sok mindent nem tehettem, így csak csendesen követtem őt, hátra sem nézve Hoseokra.

 A hatalmas bálterem felé haladtunk, ahová még most is furcsa volt belépni, noha láttam már. A lépteink most is visszhangoztak a teremben, de a kissé állott levegő helyett friss erdei és virágillat vett körbe. A terasz felé igyekezve megláttam, hogy az ajtók szélesre tárva várják az érkezésünket. Ahogy kiléptünk rajta és megpillantottam Jimint, lehajtottam a fejem és inkább arra koncentráltam, hogy merre lépek. Mikor odaértünk, lopva ránéztem végül.

 Megdöbbentem. Arca sima volt, bőre világos, s tekintete elérhetetlen. Ahogy felnézett a virágok közül, nyugodt arca s tekintete, gyönyörű volt. Elakadt a lélegzetem is, dermedten vártam, mikor pillanthatom meg szárnyait. Abszurd gondolatok kergették egymást a fejemben, csupán egy pillanat miatt.

 Aztán, mint egy vékonyka üveg, megrepedt és darabjaira hullott…

 - Jimin! – üdvözölte Jin. – Meghoztam a segítségedet.

 Tekintete kiélesedett, ahogy meglátott minket, majd átsuhant arcán egy árnyék, valamiféle érzelem, de olyan gyors volt és felfoghatatlan, hogy nem tudtam megnevezni, mit is láttam. Viszont éreztem, hogy nem kellemes töltésű volt.

 Ezek után Jin magunkra hagyott, Jimin pedig nem szólt semmit, csupán a kezembe adott egy pár kesztyűt és visszatért a virágokhoz. Egy darabig csak néztem, milyen gyengéden bánik velük, hogyan nyílik meg feléjük, arca kisimult ismét, és már nyoma sem volt árnyaknak a szemében.

 - Akkor segítesz? – fordult ekkor hátra, tudatva velem, hogy nem feledkezett meg rólam.

 Megszeppenve bólintottam és gyorsan felhúztam a kesztyűt a kezemre.

 - A gyomokat húzd ki, de vigyázz, nehogy megsértsd a virágokat – mutatott a tövekben burjánzó fűcsomókra és egyéb gazokra. – Ha valamit nem tudsz, kérdezz nyugodtan.

 Bólintottam és nekiestem.

 Először biztosra mentem, és csak azokat húztam ki, amikről tudtam, hogy gyomok. Fárasztó egy munka volt, de sokkalta kellemesebb, mint a reggeli beszerzőút Taehyunggal. Szinte el is feledkeztem a reggel történtekről. Jimin jelenléte sokkal megnyugtatóbb volt, mint bárki másé. Nem akart beszélgetni, és nem is keltett bennem kíváncsiságot. Csak a legszükségesebbeket mondta el, hogy hol van a kanna, honnan hozhatok vizet, az eszközöket is elmagyarázta, mi mire való. A nap végére szinte mindent tudtam a kertről, az ő kertjéről. Ezt már akkor éreztem, amikor beléptem a kis szentélybe. Jimin és a virágok között egy olyan kapcsolat volt, amit minden ember irigyelne, bár furcsamód engem elgondolkodtatott.

 Nem tudtam hány óra van, és nem is érzékeltem az idő múlását, vagy azt, hogy reggel óta egy falatot sem ettem. Dolgoztam és dolgoztam, élvezve a friss levegőt, a napsütést és a növények társaságát. Egyszer csak lépések hangja ütötte meg a fülem, mire a terasz felé pillantottam.

 - Ideje ennetek is valamit – emelte fel az ételes dobozokat Jungkook.

 Jiminre néztem, mire ő bólintott és letette a kislapátot a kezéből, így én is követtem a példáját. Leültünk a lépcsőre és Jungkook a kezünkbe nyomott egy-egy ételest és evőeszközt. Levettem a tetejét, és ahogy megcsapott az étel illata, megkordult a gyomrom.

 - Nélkülem éhen halnátok – sóhajtott fel Jungkook, majd hátradőlve megtámaszkodott.

 - Valóban – bólogatott Jimin és egy enyhe félmosoly bujkált a szája szélén. – Köszönjük. Nagyon belemerültünk a munkába.

 - Hmmm – nézett rá elgondolkodva a fiatalabb. – Hyung… milyen volt Danbival dolgozni?

 - Jó – felelte csendesen az idősebb.

 Erre elmosolyodtam.

 - Pedig te nem szeretsz másokkal dolgozni… - motyogta alig hallhatóan Jungkook.

*

 Este alig éreztem a kezem és a lábam. A kertészkedés nagyon megterhelő lehet az ember számára. Kiskoromban a nagymamámat néztem mindig, ahogy kertészkedett, de sosem láttam rajta, hogy ez neki mennyi energiájába került. Mindig mosolygott és boldog volt, amikor a virágokat rendezgette.

 Jimin, még mielőtt elváltak volna útjaink, halkan ennyit mondott:

 - Holnap találkozunk.

 Boldogan sóhajtottam fel, majd az oldalamra fordultam és becsuktam a szemem. Nem kellett gondolkoznom, hogy elaludjak.

*

 Kopogtattak az ajtómon.

 Hunyorogva néztem az órára. Hajnali négy volt. Kicsit még bágyadtan, de kikecmeregtem az ágyból, hogy kinyissam azt a türelmetlen zavarómnak. Az ajtóban Hoseok állt.

 - Mi történt? – kérdeztem kissé rekedtes hangon.

 - Ne haragudj, de segítened kellene – pillantott oldalra idegesen.

 - Miben?

 - Majd elmondom. Öltözz fel – fordult volna el, de gyorsan még hozzá tette. – Meleg ruhába.

 Azzal elviharzott.

 Meglepetten pislogtam utána, de végül megtettem, amit mondott. A lehető legmelegebb ruhámat vettem fel, ami nem állt messze egy esősebb, őszi napon hordott farmerből, és egy kötött pulcsiból. Nem volt valami nagy választék a holmim között.

 Kiléptem a folyosóra és elindultam, hogy megkeressem Hoseokot, de a bejárati ajtónál szinte mindenki ott volt és egyikük sem tűnt túl nyugodtnak. Odasiettem és karon ragadtam Jint.

 - Mi történt? – szegeztem neki a kérdést.

 Jin őszintén meglepettnek tűnt, majd olyan gyorsan mérges is lett.

 - Ki ébresztett fel?

 - Hoseok azt mondta-

 Jin dühösen fordult az említett felé.

 - Mégis mire volt jó? Miért kell Danbit is belerángatni?

 - Több szem, többet lát – felelte nyugodtan, miközben tartotta a szemkontaktust.

 Idegesen toppantottam egyet.

 - Mi folyik itt?

 Mindenki rám nézett, majd Taehyung volt az, aki megtörte a súlyos csendet.

 - Egy újabb lány tűnt el.