Diablo Hotel - 4. rész (BTS)

 Köd gomolygott a fák között, a levegő nyirkos és hűvös volt, a kötött pulcsim alatt libabőrös lettem. Remegve karoltam át magam, miközben egyre beljebb és beljebb sétáltam az erdőben. Valójában nem tudtam pontosan, hogy a hideg miatt vagy a félelemtől fáztam-e.

 Mikor elindultunk, hogy megkeressük az eltűnt lányt, senkinek nem láttam az arcán reményt. Azért mentek, mert segíteni akartak, de már tudták, hogy a lány valószínűleg nem él. A faluban élt, mint a többi áldozat is. Hoseok elmondta, hogy mire számítsak, de ahogy egyre közelebb értünk az erdőhöz, láttam rajta a megbánást, amiért felkeltett, de én nem így gondoltam.

 - Valaki maradjon Danbival – kiáltotta el magát Jin még mielőtt elindultunk volna. Hiába lövelltem felé haragos pillantást, nem engedett egyedül az erdőbe. Hoseok végül vállalta a gardedám szerepét, ezzel engesztelve ki Jint, amiért felébresztett engem.

 Nem a titkolózás miatt akarták, hogy maradjak a hotelben, ezt nagyon jól tudtam, hanem tökéletesen beleillettem az áldozatok közé…

 - A hotelben kellett volna maradnod – suttogta Hoseok egy idő után.
 - Nem, nem kellett volna – néztem rá haragosan. – Tudok vigyázni magamra!

 - Azt elhiszem – kuncogott, majd rám mutatott. – De öltözködni nem tudsz.

 Egy felháborodott nyikkanással fülig pirultam és trappolva előre mentem, hogy még véletlenül se lássam a vigyorgó arcát.

 Hosszas keresgélés után viszont egyre jobban kezdtem fázni. Szinte a teljes erdőt átkutattuk, de nem találtunk semmit. Egészen a hegyeken átvezető autóútig mentünk, ahol pár nappal ezelőtt szálltam le a buszról. Most kevésbé tűnt varázslatosnak a rét és a hegyek.

 Az úttesten villogó rendőrautók álltak, és rengeteg egyenruhás járt-kelt körülöttük, némelyik utasításokat ordított. Kissé megtorpantam, de Hoseok magabiztosan sétált tovább feléjük, majd megállt egynél és beszélgetni kezdtek.

 - Ex-nyomozó – hallottam meg valaki hangját mögülem, mire hátrapördültem.

 Taehyung karba fonta a kezét és Hoseokot nézte.

 - Hogy?

 - Hoseok nyomozó volt.

 - Volt? Miért?

 Vállat vont.

 - Ezt csak ő és Jin tudja. Nekünk soha nem mesélt a múltjáról – csatlakozott Jungkook is.

 Fáradtan guggolt le mellénk és lemondóan fölsóhajtott, majd lassan a többiek is csatlakoztak hozzánk, s csendben vártuk míg Hoseok vissza nem ért, de az arcát látva, nem sok jó hírrel szolgálhatott. A hangulat, ha lehetett, még komorabb lett.

 - Megtudtál valami újat? – kérdezte Taehyung.

 - Nem találják, de… - Itt elhallgatott és az erdőt fürkészte, majd suttogva hozzá tette. – De hamarosan megfogják…

 Egyszer csak hatalmas szél támadt, és ahogy felnéztünk az égre, esőfelhők gyülekeztek felettünk. Kirázott a hideg, és vacogva húztam össze magam.

 - Menjünk haza – sóhajtotta Jin. – Többet mi sem tehetünk.

 - De mi van, ha még életben van? – nyöszörögtem. – Nézzük át még egyszer az erdőt, hátha elsiklottunk valami nyom felett!

 - Danbi, ez lehetetlen – rázta meg a fejét Jin. – A rendőrök is órák óta keresik.

 Megráztam a fejem és éreztem, ahogy a könnyek fojtogatják a torkom.

 - Fáradt vagy – tette a vállamra a kezét Hoseok. – És hamarosan esni is fog. Ha van is nyom, az eső el fogja mosni még mielőtt rátalálhatnánk.

 Leráztam a kezét és vádlón ráemeltem a kezem, hagyva, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak.

 - Nem adhatjuk fel csak így! Te nem adhatod fel! Nyomozó voltál, meg kell értened! Nem fordíthatsz hátat neki! – kiáltottam.

 Éreztem a többiek tekintetét magamon és lassan úrrá lett rajtam a szégyen. Lassú hullámokban öntött el, majd követte a hideg és a kimerültség. Aztán már csak csendesen hüppögtem, mint egy kisgyerek és képtelen voltam bárki szemébe is nézni.

 Hoseok döbbenten állt előttem, majd vékony vonallá préselte ajkait és elindult visszafele az erdőbe. Jin azonnal követte, ahogy Jungkook is. Taehyung még vetett egy pillantást rám, szánakozás és lemondás sütött belőle, ami iszonyatosan fájt még tőle is.

 - Gyertek – intett Nam Joon, s ekkor vettem észre, hogy Jimin is ott van és engem néz.

 Tekintete kiismerhetetlen volt, ami még inkább fokozta bennem a szégyent.

 Az erdő némán vett körül minket arra sarkallva, hogy igyekezzünk. A szél egyre erősebben fújt, tépte a lombokat, s mire kiértünk a sűrűjéből, hideg eső kezdett el szitálni. A kötött pulcsim szivacsként itta magába a vizet és egyre nehezebbé vált, s mire visszaértünk a hotelbe, teljesen átáztam. Jungkook törülközőkkel várt minket a hallban.

 - Gyorsan öltözzetek át – mondta. – Jin összehívott mindenkit a konyhába. Készítek nektek meleg teát.

 Jimin szó nélkül vonult el Nam Joon nyomába. Én dermedten álltam és néztem távozó alakjukat.

 - Danbi? – rázta meg a vállam Jungkook.

 - Hmm?

 - Megfázol – mutatott a vizes ruháimra.

 - Mondd csak, Jungkook – szorítottam a mellkasomra a törülközőt. – Szerinted rosszat mondtam?

 A fiú meglepetten nézett rám, majd mindentudó fekete szemét lehunyta és megrázta a fejét.

 - Még sok mindent nem értesz – mondta és elment.

*

 Átöltöztem, és az elmúlt órákon gondolkoztam. Az eső kitartóan ostromolta az ablakokat és cseppet sem zavarta a természetet, hogy talán ezzel elveszi az eltűnt lánytól az esélyeket. Borzasztóan éreztem magam a kifakadásom miatt, de valójában az aggodalom emésztett a leginkább. A félelem hideg karmai futottak végig csupasz bőrömön, és minduntalan remegtem tőle. Képtelen voltam nem párhuzamot vonni a lány és önmagam között, de végül azt is beláttam, hogy túl keveset tudok ahhoz, hogy ítéletet mondhassak bárkire is. Jungkook szavai ébresztettek rá, és már valóban csak egy értelmetlen hisztériának tűnt az akkor jogosnak tartott vádaskodásom.

 Elindultam a konyhába, hogy bocsánatot kérjek, de amikor a lépcső tetejére értem, hangokat hallottam arról a folyosóról, ahol az első nap szállásoltak el. Óvatosan lépkedtem a zajforrás felé, míg el nem értem a lezárt részt. Pár percig tétováztam, hogy menjek-e tovább, de a hangok nem akartak szűnni, így tovább mentem. Az öreg fapadló nyikorogva tiltakozott a lépteimtől, a mennyezetről vakolat hullott a fejemre valahányszor hozzáértem a dohos falhoz és folyton pókhálókba gabalyodtam.

 Nem vicceltek azzal, hogy életveszélyes a lezárt szárnya a hotelnek. Már épp fordultam volna vissza, amikor egy árnyék vetült a falra, s egyre közelített. Számtalan gondolat futott át az agyamon, amik megdermesztettek és nem hagytak elmenekülni, így csak vártam a közelgő árny gazdáját. Szorosan a falhoz lapultam, kezem a hevesen dobogó szívemre szorítottam és lélegzetvisszafojtva vártam.

 Az árny lassan eltűnt, és egy alak jelent meg sötét ruhába burkolózva. Egy ijedt hangocska szaladt ki ajkaim közül, mire a titokzatos ember felkapta a fejét és megállt pár méterre tőlem.

 - Mit keresel itt? – mordult rám.

 Nem tudtam válaszolni, a rémület elszorította a torkom és végül futásra késztetett. Nem tudtam ki volt, vagy mit keresett ott, de nem lehetett ártatlan szándéka a hotelnek ebben a részében.

 Lélekszakadva szaladtam a másik irányba egészen a konyháig, ahol már szinte mindenki várt a megbeszélésre. Kíváncsian kémleltek, mikor hátamat az ajtónak vetve fújtattam.

 - Ki kergetett téged? – kérdezte Jin.

 - Én… o-ott… - dadogtam, de képtelen voltam szavakba önteni a gondolataimat, míg levegőt nem juttattam a tüdőmbe.

 - Biztos pókot vagy ilyesmit látott – kuncogott Jungkook. – Abból van bőven itt is, ott is.

 - Maradj a főzésnél – motyogta Taehyung. – Nem lennél jó humorista…

 - Majd ha te jobbat tudsz, akkor kritizálhatsz! – öltötte rá a nyelvét a fiatalabb.

 - Fiúk! – csitítgatta őket Jin.

 Remegő lábakkal az asztalhoz botorkáltam és lehuppantam a legközelebbi székre.

 - Nem pókot láttam – szusszantottam fel. – Hanem egy betörőt!

 - Betörőt? Itt? – bámult rám Taehyung hitetlenkedve. – Biztosan rosszul láttad.

 Haragosan ránéztem.

 - Én voltam ott, én tudom mit láttam!

 Ekkor kinyílt az ajtó és belépett egy alak. Sötét ruha volt rajta, arcát baseballsapka takarta. Amikor felismertem, ijedten ugrottam fel a székről.

 - Ő…!

 - Ő Yoon Gi, a karbantartónk – mutatta be Jin a gyanús alakot.

 - De hát ő nem… - ráztam meg a fejem.

 - Komolyan betörőnek nézted Yoon Gi-t? – nevetett fel Taehyung.

 A megilletődöttségtől csak pislogni tudtam, majd vöröslő arccal visszaültem a székemre. Óvatosan Yoon Gi-ra pillantottam, tekintetem azonban összeakadt az övével. Örvénylő, sötét tenger volt mely erőszakosan magával akart rántani a mélybe. Ijedten szakítottam el a tekintetem, majd remegve újra a földet kezdtem fixírozni.

 - Mi az már megint? – bökött oldalba Taehyung. – Ennyire félelmetes Yoon Gi kinézete?

 Kikerekedett szemekkel megráztam a fejem.

 - Dehogy, csak… meglepődtem – motyogtam, s az említett felé fordultam, de nem néztem az arcára. – Elnézést, amiért betörőnek hittelek.

 - Hmmm – fonta karba a kezét Taehyung, ahogy hátradőlt a székén. – Legalább tudod mi az az illem.

 A harag váratlanul felcsapta ismét a fejét bennem és újult erővel néztem szembe a fiúval. Ő valahogy mindig képes a legrosszabbat előhúzni belőlem.

 - Te vagy az, akinek fogalma sincs mi az a jó modor! Attól, hogy morogsz itt, mint egy vénember és állandóan kioktatsz, nem lesz jobb a hotelnek!

 A szavaimat döbbent csend követte, aztán egyszer csak kitört a nevetés, míg Taehyung tátogva meredt rám, majd felháborodottsága elillant s szívből rám mosolygott.

 Végül megérkezett Hoseok is, aki feltűnően kerülte a tekintetem, pedig úgy sugároztam magamból a megbánást, ahogy csak tudtam, de meg is érdemeltem ezt a viselkedést. Jin kezdte el a gyűlést némi apró üggyel, a hotelben bekövetkezett változásokkal és persze a pénzügyekkel. Aztán szépen lassan áttértünk a mai nap eseményeire. A hírekből és falusiak beszámolóiból, az eddig összegyűjtött információkból igyekeztek új szalmaszálat találni, amibe megkapaszkodhattak, de minden hiábavalónak tűnt.

 - Danbi, mielőtt erre vetődtél, esetleg nem hallottál a gyilkosságokról? – kérdezte Jin.

 Lesütöttem a szemem, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy hol voltam azelőtt, és inkább csendben megráztam a fejem.

 - Talán nem akarják, hogy a gyilkos fülébe jussanak a hírek, ezért nem tud róla senki többet – mélázott Jungkook.

 - Ugyan miért tartanának ettől? Az a szemét minden bizonnyal képben van azzal, hogy mennyire hasznavehetetlenek a rendőrök… - emelte fel kissé a hangját Taehyung, majd bocsánatkérőn Hoseok felé pillantott. – Ne haragudj…

 Az említett megrázta a fejét.

 - Teljesen igazad van – mondta. – A legtöbb egyszerű gyilkos nem ennyire alapos. De az se biztos, hogy ez és a többi eset összefüggnek.

 - Ezt hogy érted? – vonta össze a szemöldökét Jin.

 - Úgy, hogy most minden más. Nem telt el túl sok idő az előző gyilkosság időpontjától és még a holttestet sem találták meg. Ez inkább tűnik hirtelen felindulásból elkövetett emberölésnek, vagy véletlen balesetnek. A falusiak szerint a lány este gyakran sétált az erdő környékén, ezért az is megeshetett, hogy egy vadállat vagy kóbor kutya megtámadta.

 - De akkor már meg kellett volna találnunk a hulláját!

 - Taehyung, kérlek… – pillantott oldalra megrovón Jin.

 - Nos, a holttest hiánya tényleg kizárja ezeket a lehetőségeket egyelőre – bólintott Hoseok.

 - Az előző gyilkosságok… hogy történtek? – kérdeztem meg csendesen.

 Mindenki rám emelte tekintetét.

 - Úgy körülbelül egy éve kezdődött – dőlt hátra Hoseok, kezét összekulcsolta a tarkóján és egyenesen a szemembe nézett. – Az első holtestet én találtam meg nem messze a hoteltől. A lányt arccal lefelé hagyták ott avarral beborítva. A testén zúzódások voltak, de egyébként rendezett volt és más erőszakos cselekedetre utaló nyomot nem találtak rajta. Nem volt kiéheztetve sem. Végül a szervezetében mérget fedeztek fel, de sajnos ez sem volt lekövethető, mivel egy úgynevezett „Életfából” származik a méreg, mely elég elterjedt a hegyekben.

 - Milyen ironikus nem? – húzta gúnyos mosolyra a száját Taehyung. – Életfa, mi?

 - Danbi jól vagy? – állt fel a helyéről Jimin. Kezét óvatosan a vállamra simította és aggodalmasan nézett rám.

 Ekkor vettem észre, hogy könnyek csordogálnak végig az arcomon és egész testemben remegek. Megráztam a fejem és végül sírásban törtem ki. Minden megpróbáltatás, a szégyen, az aggodalom, a fáradtság és a félelem egyszerre kerítettek hatalmukba és faltak fel belülről.

 Jimin karjaiba vont, ölébe emelt és a szobámig vitt, ahol az ágyra fektetett és betakart, míg én csak zokogtam vigasztalhatatlanul. Mikor elindult volna vissza, megragadtam a csuklóját és úgy kapaszkodtam belé, akár egy fuldokló a mentőövbe.

 - Kérlek, ne menj – suttogtam kétségbeesetten, míg pilláim lassan leereszkedtek.

 Nem tudom, hogy álmodtam, vagy valóság volt-e, de egy sötét, mérhetetlenül mély és hideg tekintetet láttam. Ismerősnek hatottak, de az arc homályba veszett, ahogy az a furcsa érzés is a bőrömön a torkom körül.

 Mikor felébredtem, egyedül voltam a szobámban.