Diablo Hotel - 5. rész (BTS)

 Könnyekkel bánni nehéz, főleg másokéval, de engem mindig a sajátjaim ijesztettek meg a leginkább. Attól gyengének éreztem magam, kiszolgáltatottnak és gyűlöltem ezt, mert ki is használták.

 Kiskoromban nagyon sokszor sírtam, viszont azzal csak magamnak ástam a síromat, így megtanultam elviselni minden fájdalmat és nem ejtettem többé könnyeket. Hosszú-hosszú időn keresztül fásultan érzékeltem a világot. Kicsit olyan volt, mint az ablakon át nézni a kinti világot. Látod, de nem érzed, nincs hatással rád az, ami odakint történik. Legalábbis ezt reméltem.

 Reggel mikor kinyitottam a szemem, és bevillantak az este pillanatképei, legszívesebben elástam volna magam. Menekülni volt a legkönnyebb és az, hogy valami olyat láttak belőlem, ami régóta nem került a felszínre, rosszabb volt, mint ha meztelenül parádéztam volna előttük. Aztán megláttam a bedagadt, vöröslő bőröm a szemem alatt és valóban a föld alá kívánkoztam.

 - Ugyan, hagyd – vonult be önkényesen Taehyung. – Senki nem fogja felhánytorgatni a tegnapi… kiakadásod.

Rámeredtem és remélhetőleg leolvasta róla a szörnyülködésem. Komolyan „kiakadásnak” nevezte?

 - Te nem vagy normális – suttogtam magam elé.

 - Erről vitatkozhatnánk naphosszat, de úgy döntöttem érdemesebb vagy a barátságomra, mint az ellenszenvemre.

 Felnevettem. Vagyis inkább horkantottam egyáltalán nem nőiesen.

 - Micsoda nagylelkűség! –szembe fordultam vele és nekitámaszkodtam a komódomnak. – Őfelsége valamiféle kiváltságnak tartja a barátságát, hogy ilyen nehezen osztogatja?

 Taehyung összefonta a karját a mellkasán, kisebb terpeszben megállt és állát felemelve tekintett le rám, akár egy igazi nagyúr. Majdnem elmosolyodtam komiszságán.

 - Tán visszautasítja az ajánlatomat, hölgyem?

 - Eszem ágában sincs, nagyságos uram! – tetettem ijedelmet.

 - Nos, akkor munkára fel!

 A karját nyújtotta, mintha bálba kísérne, és szépen kiandalogtunk jót nevetve hülyéskedésünkön a hallba. Ott sajnos elváltak útjaink, ugyanis neki a városba kellett mennie Jinnel. Még integettem nekik a lépcsőkről, majd amikor eltűntek a szemeim elől, az erdő felé vettem az irányt.

 A nap kellemes meleget árasztott, és a fák lombjai között hűvös szellő enyhítette a fülledtséget. Nem mertem túl távol merészkedni a hoteltől, mégse voltam képes megállni. Csak mentem és mentem, azon agyalva, hogy mi vár rám a következő fa mögött, vagy épp az azt következő után. A szívem hevesen vert a félelemtől, mégis izgatott voltam a lehetséges veszély gondolatától.

 Már nagyon messze járhattam, amikor hangokat hallottam magam körül. Egy ág reccsenve adta meg magát a súlyos lépteknek, az avar susogva tért ki a lábfejek elől. Feszülten fordultam szembe a hangokkal és vártam mit hoznak magukkal. Már lélegezni is elfelejtettem, a tüdőmben ragadt a levegő. Testem ugrásra készen várt, mégis tudtam, hogy ha valóban veszély fenyegetne, képtelen lennék akár egy centit is mozdulni.

 - Mégis mi az ördögöt gondoltál?! – csörtetett ki ekkor Jungkook a bokrok közül.

 Haja nedvesen tapadt az izzadságtól a homlokára és a nyaka is csillogott. Nyilvánvalóan utánam loholhatott. Mögötte Jimin bukkant fel, szintén hasonló kinézettel, annyit leszámítva, hogy ő nem lihegett.

 - Eszednél vagy?! – zsörtölődött tovább Jungkook. – Hogy juthatott abba a csökevényes eszedbe, hogy egyedül vágtass végig az erdőben, ahol lányok tűntek és haltak meg?!

 Valamiért mulatságosnak tartottam a fiatal fiú kiakadását, de ezzel csak olajat öntöttem a tűzre. Hitetlenkedve csípőre vágta a kezét és hirtelen szóhoz sem jutott.

 - Neked tutira elment az eszed! Hyung, én ezt rád bízom. Én őrültekkel nem vagyok hajlandó vitatkozni!

 Jimin szemeiben vidámság csillant fel, majd egy félmosoly bukkant fel a szája sarkában és ismét elállt a lélegzetem.

 - Gyere, Danbi – szólt, majd elindult visszafelé.

 A konyhában üldögéltem az ablak mellett, miután visszaértünk az erdőből.

 - Mégis mi járt a fejedben, amikor elindultál az erdőbe? – hitetlenkedett tovább Jungkook, miközben az ebédet csinálta.

 Büntetésből vele kellett maradnom, bár szerintem a fiú nagyobb traumaként élte meg az én jelenlétem, mint én az övét.

 Vállat vontam.

 - Csak elindultam, hogy kiszellőztessem a fejem.

 - Na persze... Nekem meg tollas a hátam.

 - Szerinted is őrült vagyok, igaz? – kérdeztem szórakozottan.

 Jungkook most úgy nézett rám, mint aki tényleg egy bolondot lát maga előtt, de én csak nevettem rajta.

 Később, miután beesteledett, az aznapi szennyest vittem a mosodába, amikor halvány fényt láttam meg a folyosó végén. A kosarat letéve, kíváncsian sétáltam oda, megnézni mi lehet ott. Bent Nam Joont találtam egy különös színű ital társaságában. Arca gondterheltnek tűnt, ezért magára akartam hagyni, de a padló megnyikordult és azzal odalett a névtelenségem.

 - Gyere be – szólt ki.

 - Ne haragudj, csak megláttam a fényt és azt hittem úgy ma-

 - Nyugi, Danbi – nevetett fel. – Ülj le bátran, senkit sem zavarsz.

 Bólintottam és úgy tettem, ahogy mondta.

  - Kérsz? – nyújtott felém egy pohár löttyöt. Fintorogva vettem el, mire ismét felnevetett. – Tudom, furán néz ki, de isteni finom.

 Kétkedve kortyoltam bele, azonban a várt kellemetlen íz vagy hatás elmaradt, és az ital enyhén édes íze finoman melengette meg a torkomat és a gyomromat.

 - Csak óvatosan! Hamar a fejedbe szállhat.

 - Mondd csak Nam Joon – jutott eszembe az első napom. – Te tényleg a városban élsz?

 - Persze, miért?

 - Az ottaniak... nem szeretik, hogy itt dolgozol.

 Nem kérdés volt, hanem kijelentés és Nam Joon nem is válaszolt rá. Szomorkásan elmosolyodott és ivott még egy kortyot. Ahogy jobban megnéztem, enyhén piros arcát, csillogó íriszeit, rájöttem, hogy ez már a sokadik pohara lehetett.

 - Tudod, Jin miatt maradtam – sóhajtott fel, de már rég nem hozzám beszélt. Az emlékeiben merült el. – Jin és én nagyon jó barátok voltunk, de mióta egyedül maradt, mintha eltávolodott volna.

 Ekkor hangokat hallottam kintről. Kuncogást és suttogást. Az ajtóhoz léptem és kilestem rajta, s épp Jungkook és Taehyung szelte át a hallt miközben furcsa, meghitt aura lengte körbe őket, s egymás kezét fogták. Meglepődve pillantottam hátra Nam Joonra, hogy vajon ő tudott-e erről a kis kapcsolatról a két fiú között.

 Nam Joon elmélyülten tanulmányozta az italát és mindentudóan mosolygott.

 - Majd hozzászoksz. Ez a hotel tele van furcsaságokkal.

 - Tudtad? – dőltem az ajtónak.

 - Itt semmi sem marad rejtve, noha ez az egész kóceráj másból sem áll csak elsuttogott titkokból.

 -  Nagyon költőien fogalmazol.

 Lehúzta a maradék italát, majd hátradőlt és becsukta a szemét.

 - A pia teszi – mondta és elaludt.

 Még másnap is Nam Joon szavain merengtem. Kint teregettem a ruhákat, és az agyam folyamatosan pörgött. Igyekeztem összerakni a puzzle darabkáit, de valahogy most még kuszábbnak tűnt minden. Mindannyian mást és mást éltek meg, mégis valami közös volt bennük. A hotel kapocs közöttük, de nem ez az, ami összetartja őket. Nam Joon Jinhez áll közel, mint kiderült. Jimin a virágai rabjai, míg Taehyung és Jungkook egymásban keresik a boldogságot. Hoseok a bűntudata által képes élni, Yoon Gi pedig a sötétben húzza meg magát. Menekülnek vagy csak így próbálnak békére lelni? Mi van még, amit nem látok?

 Arcomat beletemettem egy friss és nedves lepedőbe és legszívesebben felkiáltottam volna tehetetlenségemben. Amit eddig megtudtam, az édes-kevés ahhoz, hogy valami kézzel foghatóval állhassak elő. De kinek is akarok bizonyítékkal szolgálni? Meg mit akarok bebizonyítani?

 - Újból ki kell majd mosnod, ha tovább dörgölődsz hozzá.

 - Sosem kérdeztétek...

 - Mit? - állt mellém Taehyung.

 - A múltamat - néztem az arcára.

 Elmosolyodott, majd arcát az égre emelte.

 - Van nekünk is elég bajunk, és tudjuk, hogy az ilyet nem lehet sürgetni. Amikor majd készen állsz, el fogod mondani valakinek.

 - Azt hittem itt mindenki tudja a másik történetét.

 - Jin tudja mindenkiét. Mi csak éppen annyit, amennyi szükséges, hogy megértéssel legyünk egymás iránt.

 Feltettem a szárítóra az utolsó ruhát, majd letelepedtem a fűbe, ahová Taehyung készségesen követett. Idegesen tépkedtem a füvet és nem tudtam hogyan tegyem fel a kérdéseim.

 - Idegesnek tűnsz Danbi – jegyezte meg csendesen Taehyung.

 Annyira felelőtlennek és lobbanékonynak tűnik, de néha mintha pontosan tudná, ki mire gondol valójában. Ijesztő.

 - Tegnap olyat láttam, ami nem rám tartozik, de mégis kíváncsi vagyok.

 - Nem is te lennél... – pillantott rám oldalt, összehúzott szemekkel.

 Nem bírja a kíváncsiskodókat, ezt már leszűrtem első nap is.

 - Mi van közted és Jungkook között? – nyögtem ki végül, és valahogy annyira érdekesnek találtam a füvet, amit az imént téptem ki, hogy nem néztem rá.

 Már azt hittem nem fog válaszolni, olyan sokáig hallgatott, de végül vett egy mély levegőt és mesélni kezdett. Ott ült mellettem, kezével hátul megtámaszkodott, lábait kinyújtotta, s tekintetével az erdőt pásztázta. A nap idillien melengette a bőrünket és madarak csicseregtek könnyed hangokon, mintha semmi gond nem lenne a világunkban.

 - Vér tapad a kezeimhez – suttogta. – Törvényileg nem ítéltek el, mert önvédelem volt, mégis mintha az emberek tüzes, égő tekintettel vésték volna rám bűnöm minden pillanatát. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor a vér melegen folyt a bőrömre, mintha csak szerető karok vontak volna magukhoz.

 Lehunyta a szemét és az undortól megvonaglott az arca.

 - Tudod, akármit tehetsz, az emberek el fognak ítélni, ha más vagy, mint ők. Mint a kutyák, megérzik, így hát felesleges takargatnod a törött részed. Fogtam magam és eljöttem otthonról, hogy keressek egy helyet, ahol elfogadnak úgy, ahogy vagyok. Végül itt kötöttem ki.

 Szóra nyitottam a szám, de nem mertem hangot kiadni, annak ellenére, hogy temérdek kérdés tolongott a fejemben.

 - Jinen kívül még Nam Joon és Hoseok volt itt – elmosolyodott. – Még Jin nagyapja élt, amikor idejöttem. Utálnivalóan őszinte vénember volt. De... ha ő nincs, most valószínűleg én se lennék. Aztán a kis csapatunkhoz csatlakozott Yoon Gi és Jungkook, szinte egyszerre toppantak be. Akkoriban már Jin nagyapja nagyon betegeskedett, és azon a télen meghalt. Az egy igen nehéz időszak volt mindannyiunk számára, és talán emiatt kerültünk Jungkookkal közelebb egymáshoz, végül ez lett belőle. Ő elfogad annak, ami vagyok. Törötten, csálén.

 Mosolyogva felém fordult, de láttam rajta a fájdalmat, és képtelen voltam elviselni. Csendesen a vállára hajtottam fejem, lassan belélegeztem az illatát, ami megnyugtatott.

 - A világ számkivetettjei vagyunk, igaz? – kérdeztem panaszosan.

 Felnevetett.

 - Sosem voltunk a részei.