Believe to the End 1. rész [YAOI - LAY/YIXING]

Eun Ho POV

Hiszel a véletlenekben? Esetleg a sorsban? Hogy mindennek meg van az oka, előre meg van írva, és semmit sem te tervezel el, hanem egy fölöttünk álló erő gondoskodik erről? Hát nem baromság?

 Én mióta csak az eszemet tudom, minden egyes percemet beosztottam, ahogy a család pénzét is. Nem volt más választásom, elég hamar lettem a család feje és oltalmazója. Betegeskedő anyám és a kishúgom gondozásából állt ki minden egyes másodpercem. Az én koromban a fiúk videojátékokkal meg sportokkal ütik el az idejük nagy részét, amint kiteszik a lábukat a suliból. Bezzeg az én sorsomból ezt a pár sort kihagyta a szerző. Minek szórakozás, szerelem meg egyéb haszontalan időtöltés, cél az én életembe? Boldog lehetnék azzal, amim van, és sajnos nem került sok időmbe mindezt felfogni és beletörődni.

 Reggel csörgött az órám, hogy egy újabb borzalmasan szürke napot leéljek az életemből. Milyen nap is volt? Kedd vagy már szerda? Hunyorogva pillantottam az éjjeliszekrényemen heverő naptárra. Január 6-a volt.

 Ekkor a szobám ajtaja berobbant és kishúgom nyargalt be füleket nem kímélő magas hangon visítva.

 - Boldog születésnapot bátyó! – mosolyodott el, így kilátszott hézagos fogsora.

 Fáradtan felkönyököltem és elvettem tőle a kis kézzel készített borítékot.

 - Köszönöm, Eun Seo – simogattam meg a fejét. – Öltözz fel, én is mindjárt lemegyek, jó?

 Nem vártam nagy ajándékot, szinte minden évben ugyan azt kapom, így nem sürgetett semmilyen vágy, hogy kibontsam a borítékot. Előbb felöltöztem és bepakoltam az aznapra való könyveket és csak utána mentem le. A boríték ott lapult a zsebemben.

 A konyhában anyám épp az algalevest szedte ki egy tálkába és tette le az asztalra.

 - Nem kellett volna – sóhajtottam. – Felmegy a lázad, ha nem vigyázol.

 - És hagyjam, hogy a kisfiam leves nélkül menjen iskolába a szülinapján? – mosolyodott el szelíden.

 Ma nem volt annyira sápadt, így szó nélkül hagytam és leültem az asztalhoz, hogy megegyem a levest. Mint mindig, iszonyat sós volt, mivel anyám évek óta nem érez ízeket. Amint lenyeltem az első kanállal, felnéztem és elmosolyodtam.

 - Nagyon finom, köszönöm.

 Kegyes hazugsággal indítom a születésnapomat immár 6 éve. Forgatókönyvszerűen indul el a napom ilyenkor. Elképesztően unalmas, mintha csak egy filmet tekernének újra előre, hogy aztán ismét lejátszhassák.

 - Kééész vagyoook – trappolt le Eun Seo a lépcsőn.

 - Ülj le és edd meg a reggelid – húztam ki magam mellett a széket.

 - Jaj, a mai nap annyira szép – csicseregte vidáman, miközben tömte magába a rizst.

 Anyám arcát figyeltem, miközben a húgomat hallgatta. Mindig olyan nyugodt volt és boldog, amikor minket figyelt, de néha azt is látom, hogy szomorú, csak azt nem tudom miért.

 Miután megettük a reggelit és felhúztuk a cipőinket, elindultunk. Először Eun Seo-t kellett mindig óvodába vinnem, csak aztán mentem iskolába. Ez úgy egy 10 perces késést jelentett, de sosem szóltak érte. A szánakozás ilyen esetben jövedelmező tud lenni, és én mindig kihasználtam a kedvező dolgokat az életemben, mert nem tehettem meg, hogy egy lehetőséget elszalasszak.

 - Majd jövök érted délután, jó? Várj meg, ahogy szoktál – búcsúztam el a kapuban.

 - Igen – bólintott, majd szaladt is játszani.

 Ez szinte semmiség a nap teendői között. Szerettem a húgomat, sosem volt vele baj. Még csak 5 éves, de felettébb okos és nagyon is tudja mi zajlik az életünkben.

 A nap igazán nehéz időszaka az iskola volt. Nem vagyok egy szociális lény, ez tény és sosem tagadtam, de vajon miért éreznek késztetést azok a degenerált majmok, akiket a népszerűség tehetségével áldott meg Isten, hogy egy olyan láthatatlan lényt zaklassanak, mint amilyen én is vagyok? Nap, mint nap eszembe jut az evolúciós létra, és hogy én hol állok benne, meg persze a körülöttem lévők. Tanult embernek számítok és a korosztályomhoz képest magas IQ-val rendelkezem, így kevés tévedési aránnyal tudom rangsorolni őket különböző tulajdonságok alapján. De mindig hatalmas szakadék tátong köztem és az efféle genetikai-kisiklások között, akárhová teszem magam ezen a létrán.

 - Jaj, nézzed má’ – röhögött képen az egyik ilyen hulladék. – Megérkezett Eun Ho!

 - Hát a bolhád merre hagytad?

 - Tegnap kifogytatok anyáddal a bogyókból?

 És ehhez hasonlatos kérdésekkel bombáztak, amik eleinte dühítettek, de mára már megtanultam kezelni őket.

 - Aha, köszi, jól vagyok – mosolyogtam rájuk, mint aki egy teljesen hétköznapi beszélgetést folytatna más, gondolkodni képes emberekkel.

 Bárcsak vége lenne már ennek a napnak is!

 Délutánra egy fél pár cipővel szegényedtem. Úgy kéthavonta kell új cipőt vennem, és ilyen helyzetre tartogatok magamnál egy papucsot. Röhejesen nézek ki, de ezeken a megaláztatásokon és a felettébb bosszantó szégyenérzeten már rég túlestem. Ezt is megtanultam figyelmen kívül hagyni, mint megannyi mást is.

 Pontosan délután négykor értem a kapuhoz, ahol már várt rám Eun Seo. Amint meglátott, odaszaladt hozzám és megölelt, majd kézen fogtam és elkezdte mesélni a napját, mi minden történt vele.

 - Eun Seo, eljössz velem vásárolni? – kérdeztem meg a buszon hazafelé.

 - Megint elhagytad a cipőd? – nézett le a papucsos lábamra.

 Elmosolyodtam és bólintottam. Tudtam, hogy se anya, se ő nem hisz nekem, de csendes beleegyezéssel hallgatnak, és nem kérdeznek a valódi okról.

 Nem verem nagydobra, hogy miben járok, és mivel igencsak fogyó eszköz a cipő, így mindig a legolcsóbbat veszem. Plázákban szinte sosem járok, csak ha nagyon muszáj, de igyekszem mindent a piacon megvenni olcsón. A ruháim többsége amúgy is turkálóból valók, így már nem zavartatom magam a cipőkön sem, ha nem márkásak.

 A kisbolt előtt, ahol venni szoktam a cuccaim nagy részét, van egy élelmiszerüzlet is. Eun Seot ott leültettem és vettem neki egy jégkrémet, hogy ne unatkozzon és megkértem az ottani ahjummát, hogy vigyázzon rá.

 Nem telt bele, sok időbe, míg kiválasztottam a megfelelő méretet és kifizettem, de ahogy jöttem ki a boltból, arra lettem figyelmes, hogy egy srác ül a húgom mellett és épp nagyban társalognak valamiről.

 - Mégis mi folyik itt? – rohantam Eun Seohoz.

 - Á, bátyus! – csillant fel a szeme. – Te tudtad, hogy ha kívánok a csillagoktól, akkor valóra váltják?

 - Hogy?

 - Bizony! Most mesélte nekem Yixing! – lelkendezett.

 A feltehetően Yixing névre hallgató fiú mosolyogva nézett minket.

 - És arról mesélt neked, hogy idegenekkel nem állunk szóba? – vontam össze a szemöldököm. – Már százszor elmondtam, Eun Seo!

 Lebiggyesztette ajkait és bánatosan nézett rám, majd felállt és mellém állt szorosan, miközben megfogta a kezem. Ekkor azonban a figyelmem az idegenre terelődött.

  - Manapság kislányok szórakoztatásával mulatod az időt?

 Meglepetten meredt rám, majd, mint akinek most esett le a tantusz, idegesen magyarázkodni kezdett.

 - Jaj, istenem, dehogy! Én leültem ide pihenni és csak úgy elkezdtünk beszélgetni. Én semmi rosszat nem akartam! Esküszöm!

 Akcentusa volt, de felettébb bosszantó módon őszintének tűnt. Felsóhajtottam és minden szó nélkül elindultam a buszmegálló felé, hogy hazamehessünk.

 - Várjatok! – kocogott utánunk Yixing.

 - Most nézd meg mit csináltál... – morogtam a húgomnak címezve, aki persze semmit se hallott belőle, csak mosolyogva megállt és bevárta a fiút.

 - Mi van már? – vakkantottam nem épp kedvesen.

 - Ne haragudjatok, de véletlenül... -  S ekkor egyenesen a szemembe nézett. – Be tudnátok fogadni éjszakára?

 Még csak pislogni sem pislogott, teljesen úgy nézett ki, mintha ez a világon tök természetes kérdés lenne két gyerektől!

 - Nincs! – vágtam rá szinte azonnal. – Nem ismerünk, és nem is egy panziót vagy hotelt vezetünk, hogy csak úgy szállást ajánljunk neked! Menj és szórakozz mással!

 - Tudom, de sajnos hotelre nincs elég pénzem – vakarta meg a tarkóját.

 Agyalágyult lenne? Nem képes felfogni a szavakat? Vagy mi van ezzel az emberrel?

 - Akkor menj és dolgozz – zártam le az ügyet.

 Karon ragadtam Eun Seo-t és egyenesen a buszmegállóba mentünk, ahol a legelső járatra fel is szálltunk. Pechemre az az idióta is követett.

 - Két perced van, hogy eltűnj! – sziszegtem oda neki. – Vagy hívom a rendőrséget!

 - Ugyan, azt nem kell – mosolygott rám bután, s a vállán lógó gitárra mutatott. – Ennyi holmim van, csupán. Esélytelen, hogy rosszat tegyek veletek.

 - Te komolyan nem vagy normális!

 - Bátyus, miért nem aludhat nálunk? – húzogatta meg a ruhám Eun Seo.

 - Mert nem kutyáról vagy macskáról van szó... Vadidegeneket nem szoktunk hazavinni, hugi – magyaráztam el.

 - Nos, ezen könnyen segíthetünk – csapta össze a tenyerét Yixing. – Zhang Yixingnek hívnak! Kínából érkeztem, hogy híres zenész lehessek. 25 éve vagyok és jelenleg az utcán élek.

 Eszem megáll... Elképedve bámultam rá.

 - Ja, azt hiszem ezzel mindent elmondtál magadról... – jegyeztem meg.

 - Akkor nálatok aludhatok? – ragyogott fel az arca.

 Istenem segíts! – NEM!

 Végül hazáig érveltem és magyarázkodtam, hogy miért nem aludhat nálunk és már csak azt vettem észre, hogy Yixing a szobámban, az ágyam mellette alszik a földön. Mégis mi a fene folyik itt?!