Believe to the End 2. rész [YAOI - LAY/YIXING]

Eun Ho POV

 Akárcsak Jézus a kereszten, kifeszítve feküdtem az ágyamban és a plafont bámultam kikerekedett szemekkel. Annyi különbség volt Jézus és köztem, hogy nem voltak szögek a tenyeremben és a lábamban, de nagyon is kiszolgáltatott érzésem volt még így is. Megmondjuk, ha hagynának így meghalni, én nem valószínű, hogy feltámadnék harmadnap...

 Anyám ragaszkodott Yixing befogadásához és igencsak meglepődtem, amikor felemelte a hangját és ellenkezést nem tűrő arckifejezéssel adta tudtomra, hogy most az lesz, amit ő mond. Nagyon meglepődtem. Aztán Eun Seo csillogó tekintettel húzta fel az emeletre az idegent, mintha már ezeréves öribarik lennének. Én meg csak álltam leforrázva, mint egy most megkopasztott csirke. Még csak nem is pislogtam.

 Este, mikor Yixing elfoglalta a földi fekhelyét, ami sajna nem a sírját jelképezte, azon kezdtem tanakodni, hogy vajon éjszaka nem fogja-e a torkomat metszeni, majd a húgomét és végül anyámét, s lassan, ráérősen, ördögi kacaj kíséretében minden holminkat elviszi, aminek van egy kicsike értéke is. Így hát nem volt más választásom, mint ébren maradni és figyelni. Minden apró neszre felfüleltem és feszült izmokkal vártam, mikor kell mozgásba lendülnöm. A digitális órám piros fénnyel jelezte, hogy órák telnek el anélkül, hogy bármi érdemleges is történne. Úgy hajnali négy lehetett, amikor föladtam és elnyomott az álom.

 Reggel izzadtan és kimerülten ébredtem, mert még álmomban is Yixinget lestem, de aztán átment valami egészen kaotikus filmmé. Szerencsémre csak az a savanykás érzés maradt meg reggelre és a képekre nem emlékeztem.

 - Bátyus! – tört ránk Eun Seo, de meglepetésemre nem hozzám, hanem Yixinghez rohant. – Ébresztőőőő!

 A földön heverő test megrezzent, amikor húgom rátehénkedett, majd kezeivel lassan letolta az arcáról a takarót és hunyorogva kipislogta az álmot a szeméből. Valamit motyogott, de nem értettem, mert kínaiul mondta. Felsóhajtottam és kikeltem az ágyból, ha már engem ennyire mellőztek.

 - Á, Eun Ho bátyó! – kiáltott fel Eun Seo, mint aki most jött rá, hogy én is létezem. Ez kissé rosszul esett. – Mi lesz a reggeli?

 - Miért? Anya nem csinált semmit? – kérdeztem unottan.

 - Nem, mert még alszik – felelte. – Te mit szeretnél, Yixing bátyó?

 - Levegőt – suttogta rekedten, mire odamentem, Eun Seo hóna alá nyúltam és felemeltem róla, hogy némi oxigén jusson a szervezetébe.

 - Furcsa étkezési szokásaid vannak – jegyeztem meg, miközben kiraktam a folyosóra a húgomat.

 - Hogy? – ült fel. Kócos haját ujjaival rendezgette, és még igencsak ébredezett.

 - Semmi –sóhajtottam. – Öltözz fel és gyere le enni. Addig összeütök valamit.

 Nem vártam meg, hogy válaszoljon, csak kisiettem a szobából és benéztem anyámhoz. Még tényleg aludt, de szerencsére nem volt láza. Lent tükörtojást sütöttem és kiraktam a maradékokat a hűtőből is. Egész bőséges reggelink lett végül.

 - Jaj, de jó! Tükörtojás! – lelkendezett Eun Seo, amikor leült az asztalhoz.

 - De ne csak tojást egyél – szóltam rá, amikor már a másodikat tolta be a szájába.

 - Ó, tükörtojás – ragyogott fel Yixing arca is, amikor leért a konyhába.

 Szúrós szemmel figyeltem, ahogy reggelizik. Persze nem volt semmi extra, csak evett, de akkor is szemmel tartottam. Figyeltem minden mozdulatát, de amikor rajta kapott csak elmosolyodott és csinálta tovább. Nagyon idegesített, de nem azért mert hülyén nézett ki, vagy nem tetszett. Azért voltam ennyire ellene, mert igazából nem bántam, hogy nálunk van. Aranyos volt, de ezt soha, semmilyen körülmények között nem vallanám be senkinek. Soha!

 Amikor indulni készültünk, kissé tétováztam.

 - Mit fogsz ma csinálni? – kérdeztem tőle, visszafordulva az ajtóban.

 Vállat vont.

 - Segítek anyukádnak.

 Bólintottam és nehezen, de elindultunk Eun Soe-val.

 Semmi nem történt aznap. Szinte viszketett a lábam, hogy hazamehessek, minél előbb látni akartam anyámat és Yixinget. Reménykedtem benne, hogy nem történt semmi otthon. A tudat, hogy Eun Seo nem volt velük, kissé nyugodtabbá tette a lelkem, de azért nagyon jó lett volna, ha a tanár nem húzza a mondókáját az utolsó órán.

 Mire kiértem a suliból, már tudtam, hogy most nem leszek pontos. Négy után értem oda az óvodához, ahol Eun Seo persze türelmesen várt. Lihegve torpantam meg előtte.

 - Bocs a késésért – mosolyogtam rá sajnálkozva.

 - Kaphatok fagyit? – kérdezte reménykedve pillái alól nézve fel rám.

 Elnevettem magam, de bólintottam.

 Egy közismert park közelében vettem két jégkrémet, hogy le tudjunk ülni kényelmesen. Szerettem azt a parkot, mert mindig voltak utcai zenészek, akik kicsit feldobták a hangulatot. Beljebb érve egy gitár kellemes hangját hallottuk.

 - Megnézzük? – kérdeztem, de a húgom már vonszolt is a tömeg felé.

 Enyhe kifejezés, hogy meghökkentem a látványtól. Mindazok ellenére, hogy már eltöltöttem vele egy délutánt és egy teljes éjszakát, plusz egy reggelt, mégis kihagyott a szívem egy ütemet és a lélegzetem is valahol elakadt félúton.

 Yixing gitárral a kezében, teljesen átszellemülten, miközben egy balladát játszott, tetőtől talpig átformálta. Nem volt ott az a gyerekes ragyogás az arcán, mozdulatai lazák és precízek voltak. Most tényleg úgy nézett ki, mint egy 25 éves felnőtt ember, aki komolyan él szenvedélyének és szereti azt csinálni.

 Mikor vége lett, az emberek nem kevés pénzzel ajándékozták meg. Már épp fordultam volna el, hogy ne vegyen észre minket, de Eun Seo ujjongva futott oda hozzá, így kénytelen voltam követni.

 - Yixing bátyó! Nagyon ügyes voltál! – karolta át a nyakát húgom és még egy puszit is nyomott az arcára.

 Kikerekedett szemekkel bámultam rájuk. Én soha nem kaptam puszit, pedig én a valódi bátya voltam!

 - Yah! – kiáltottam oda. – Ne nyalogasd azt az idegent!

 - Milyen idegent? – tette csípőre a kezét és nézett rám szörnyülködve. – Hisz már együtt is aludtatok!

 Olyan hangosan jelentette ki, hogy a járókelők furcsa pillantásokat vetettek ránk. Éreztem, ahogy fülig vörösödtem.

 - Elment az eszed?! Ne ordibálj ilyeneket az utcán! – hordtam le.

 - De hát ez az igazság! – ellenkezett sértődötten.

 - Nyugalom – legyintett Yixing békítően. – Engem nem zavar.

 - Még jó – fintorodtam el. – El se jut az agyadig, hogy miről van szó.

 Ezen elgondolkodott kicsit, majd vállat vont.

 - Mert nem fontos – mosolygott.

 - Az idegeimre mentek! – csikorgattam a fogam.

 Ezután még megvártuk Yixinget, hogy eljátsszon két számot, majd elindultunk hazafelé.

 - Nem úgy volt, hogy otthon maradsz? – kérdeztem a buszon.

 - Anyukád azt mondta, elmehetek, ha dolgom van – felelte. Rám emelte tekintetét és komolyan hozzá tette. – Pénzt kell keressek, hogy meghálálhassam a kedvességeteket.

 Zavartan félrepillantottam.

 - Nem hiszem, hogy anya örülne a pénznek – motyogtam.

 - Akkor minek örülne? – kérdezte.

 - Nem tudom – vallottam be őszintén.

 - Szívesen segítek bármiben – ajánlkozott.

 Eun Seo ekkor meghúzogatta a pulcsim végét, hogy rá figyeljek.

 - Nem vihetne reggel inkább Yixing bátyó az oviba?

 - Nem – vágtam rá, mire könnybe lábadt a szeme és hazáig hisztizett, azzal fenyegetőzve, hogy utálni fog engem, pedig most nagyon szeret, amiért megengedtem Yixingnek, hogy az én szobámban aludhasson.

 Nem mintha rajtam múlt volna ez az egész...

 - Miért ne? – egyezett bele anya, amikor világrengető problémaként adta elő Eun Seo újabb ötletét.

 - De anya! Legalább te ne kezd!

 - Legalább nem fogsz késni a suliból – érvelt mindentudóan. – És Yixing se bánná, igaz?

 A kérdezett hevesen bólogatott, de mindenki tudta, hogy akkor se utasítaná vissza, ha tehetné.

 - Akkor vacsorázzunk – csapta össze a tenyerét anya, és kiment a konyhába.

 Este, fürdés után még a leckémet írtam, Yixing pedig a földön üldögélt.

 - Eun Ho – szólt. – Zavarna, ha kicsit gyakorolnék a gitáromon?

 Hátrafordultam a székemen és rámeredtem.

 - Nem – ráztam meg a fejem. – Csak halkan, hogy Eun Seo ne ébredjen föl.

 Amikor megpendítette a húrokat és egy lassú, halk dallamot kezdett el játszani, valamiért ellazultam és nagyon békésnek éreztem az estémet. Egy idő után nem is tudtam koncentrálni a házimra, mert a fejemet a Yinxing által keltett hangok töltötték be. Idegesen vettem észre, hogy felé fordulva nézem, ahogy játszik.

 - Ezt te írtad? – kérdeztem halkan.

 Felnézett és elmosolyodott.

 - Igen, édesanyámnak a születésnapjára.

 - Nagyon szép – suttogtam és hagytam, hogy még egyszer eljátssza.

 Aznap éjszaka nem hánykolódtam és nem figyeltem a neszeket. Yixingről álmodtam és a hangokról, amiket lefekvés előtt játszott. Mikor felébredtem, tudtam, hogy nagyon kellemes álmom volt, de arról megfeledkeztem, hogy én is benne voltam és egyáltalán nem zavart Yixing mosolya és érintése.