Jó olvasást! Remélem tetszik! :)
A kocsik hosszú sora, a sok járókelõ, és az érdekesebbnél érdekesebb kirakatok, no meg az a sok reklámtábla, meg egyéb hirdetések, amiket furcsa írásjelek borítottak, ijesztõk, mégis izgalmasak voltak. Korea eddig ismeretlen, már-már nem létezõ országnak számított. Sem tankönyvek, sem hírek nem szóltak róla otthon. Egyedül az internet, mely elegendõ információval ellátta az érdeklõdõt.
Most, hogy saját szememmel láttam ezt az idegen országot, kissé megrémültem. Erõsen megszorítottam a mellettem élénken telefonáló barátnõm kezét, miközben összeszûkült szemekkel vizslattam a kilátást az autóból. Kosztümöm egyre jobban kényelmetlenné vált, a gyomrom ütemesen összerándult és a fejem is hasogatott.
- Szofi, drágám, nem kell izgulni! Fogd fel, mint egy nyaralást – paskolta meg Claire a hideg végtagomat, mellyel az övéit szorongattam.
- Ez borzalmas! Mintha kivégzésre vinnének! – nyafogtam menthetetlenül. – Neked jó, de én, aki még a saját nyelvét sem tudja biztosan, mit kezd egy ennyire távoli országban?
- Úgy értesültem, hogy apád fogadott melléd egy tolmácsot, plusz itt vagyok én is neked – mutatott magára manikûrözött ujjaival. – Mint titkárnõd, biztosítalak, hogy sem elveszni, sem pedig unatkozni nem fogsz itt!
- Titkárnõ? – néztem rá értetlenül. – Mi van azzal az állással annál a puccos cégnél?
- Jaj, ne is említsd! – legyintett. – Ott többre értékelik, ha az ember lányának a szoknyája rövidebb, mint a lista, a diplomáival. Ha jót akarsz magadnak nem mész oda dolgozni. Tiszta bordélyház!
- Egyáltalán hová megyünk? – léptem át a témát, látva az aggodalmas ráncokat barátnõm homlokán. – Apám arra sem méltatott, hogy egy repülõvel jöjjön velem!
- Micsoda elvárások! Egyébként szállodába, drágám. Mint ahogy ilyenkor szokás – mutatott rá a tényre, mely kézenfekvõ lett volna, de nem egy idegroncs számára.
Ezután figyelmemet ismét lefoglalta az aggodalmaskodás. Azon már túl vagyok, hogy fingom nincs errõl az országról, legkevésbé a nyelvérõl, ráadásul itt lesz egy kiállításom, fontos emberekkel találkozom, akik nagyban alakítják majd a jövõmet, vagy lefelé, vagy felfelé. Ez jobban aggasztott, mint bármi más.
Mikor az autó megállt egy hotelnek titulált palotánál, kikászálódtunk Claire-rel, és amíg a csomagjainkat szedték ki a csomagtartóból, a szokásos nõi dolgainkkal foglalatoskodtunk, vagyis a szoknyahúzogatással és a hajunkkal, amit igencsak megviselt az utazás. Nem mondanám magam olyan igényesnek, de mikor ezer szempár tapad az emberre önkéntelenül is figyel a kinézetére, no meg a viselkedésére is. Ilyen szempontból tökéletes hercegnõt faragott belõlem anyám.
Betipegtünk és a recepciós felé vettük az utunkat, hisz a szobáink kulcsát fel kell vennünk. Ahogy a pulthoz értünk, gyomrom ismét keserves táncba lendült, ami nem hatott túl pozitívan rám. A recepciós egy fiatal, húzott szemû, és õszintén szólva szexi pasi volt. Barna haja, kerek, pufók arca - ráadásul gödröcskéi is voltak! – figyelemre méltó volt, annak ellenére, hogy keleti származású. Láttam már kínai férfit, és japán srácot, de õk távolról sem érték el a kívánt hatást. Persze, a belsõ, ami számít, szokta mondani nagymamám, de azért õ is elismerte, hogy Brad Pitt ha megkérte volna a kezét, akkor is igent mondana, ha egy bunkó lett volna.
Claire tökéletes angol kiejtéssel és tudással kérte a szobáink kulcsát, és pontosan tudta, mit mikor mondjon. Bezzeg én! Ha hallókürttel hallgattam volna a beszélgetésüket, akkor se sikerült volna felfognom mirõl hadoválnak olyan kellemesen, csillogó szemekkel, nevetve. Mit ne mondjak, frusztrált. S ekkor csörrent meg barátnõm telefonja, engem otthagyva, egyedül a pultnál. A srác aranyos érdeklõdéssel fordult felém. Édes, ahogy végzi a munkáját, de nem kérek extra szolgáltatásokat!
- Szia! – köszönt vidáman. Ennyit még én is bõven megértettem. – Hanbyul a nevem.
- Szia – feleltem halkan és megfelelve az ismerkedési normáknak, nehogy bunkónak nézzen.
- Te valamiféle híresség vagy? – kérdezte, de ezt már képtelen volt felfogni picinyke agyam.
Mint egy lefõtt rák, csak vártam a kést, mikor szúrják belém és forgatják meg. Tátott szájjal meredtem a szerencsétlenre, majd kaptam a fejem barátnõm felé, aki még mindig trécselt. Ekkor jutott eszembe az az egyetlen mondat melyet az ilyen vészhelyzetekre jegyeztem meg.
- Bocsánat, de én nem tudok angolul – mondtam szemlesütve, halványan elpirulva, minden nõi bájamat bevetve. Erre – az a szemtelen, beképzelt idióta! – hahotázva lapogatta meg a pult fényesre csiszolt felületét. Azt hittem rosszul látok – no meg hallok! Mégis mi okon nevet ki egy idegen embert, amiért az nem tud angolul?! Zavarom azonnal dühbe fordult át.
Egyetlen dolog mentette meg szerencsétlen életét. Az, hogy apám megjelent. Poroltóként hatott megjelenése, és szinte repültem felé. Nem mondanám annak a tipikus apának, de szeretett engem, és mindig azt adta nekem, amire szükségem volt. Nem kényeztetett el. Amit kaptam, azt ki is érdemeltem, de ez így volt rendjén. Persze, melyik kislány nem hisztizett egy babáért, vagy plüssállatkáért, amit megvettek neki, csak hogy ne kelljen hallgatni a hisztit.
- Apu! – öleltem át. – Hogy telt az út?
- Szofi – simogatta meg az arcomat, majd adott rá puszit. – El nem mondhatom, mennyire unalmas volt! Ráadásul fáj a hátam!
- Én mondtam, hogy gyere velünk!
- Tudod, hogy dolgom volt, ami…
- Nagyon fontos! – hallottuk meg Claire hangját a hátunk mögött. – Helló Szofi papája.
- Szervusz Claire – fintorodott el apám. Sosem kedvelte a barátnõmet, de mindig próbálta leplezni, amennyire tudta. – A szobákat elintéztétek?
- Szofi? A kulcsokat elkérted? – nézett rám barátnõm.
- Neem – húztam be a nyakam. – Tudjátok, hogy nem erõsségem az angol…
- Drága lányom – sóhajtott apám. – Szégyen, hogy nem tudsz legalább egy nyelven…
- Mi az, hogy szégyen?! Te most szégyellsz engem? – néztem szülõmre, aki csak mosolygott kiakadásomon.
A kulcsokat végül barátnõm felvette, az recepciós srác pedig vigyorogva kísért a tekintetével, amit én ignorálva nem vettem figyelembe. Persze Claire igenis tudni akarta az okát, amit el is mondanék neki, ha lenne.
Közös szobát kaptunk, aminek nagyon örültem. A barokk stílusú lakosztály elnyerte tetszésemet. Minden olyan elegáns volt. Lakótársam a fürdõbe rohant mihelyst kinyílt az ajtó. Én is utána mentem, hogy rendbe szedjem magam.
Miután sikeresen helyreráztuk magunkat, apám ebédelni hívott minket. A hotel éttermébe mentünk, mivel most az volt a legközelebb. Itt ejtettük meg az üzleti megbeszélést és a pihenést is egyszerre, mivel utána találkoznunk kellett a fontos emberekkel.
- Meddig maradunk? – tettem fel a legalapvetõbb kérdést, ami foglalkoztatott mióta landolt a gépem ezen a földterületen.
Barátnõm nevetve szúrta fel a következõ falatot a villájára.
– Drágám, még csak most érkeztünk! Hova ez a sietség?
- Sajnos nekem is azt kell mondanom, hogy egy darabig itt kell maradnunk – mondta apám morcosan.
- De hát miért? – nyöszörögtem. – Nem érzem itt jól magam!
- Szofi, kérlek, értsd meg!
- Édes, apádnak tudod, hogy ez most egy jó üzleti lehetõség. Ezek a csíkszem… Khm – köszörülte meg a torkát Claire mikor apám éles pillantást vetett rá. – Korea nagy lehetõség. Neked is.
- El kell ismernem, hogy jó érzéked van az üzlethez, Claire – biccentett apám. – Tényleg, mi lett a céggel, ahová jelentkeztél?
És elérkezett az a pillanat, amikor engem kirekesztettek a beszélgetésbõl, ugyanis én ezekhez már nem értek. A kis mûvész, aki csak az ecsettel tud jól bánni, és az egyetlen hely, ahol magabiztosan, két lábbal áll a földön az a picike kis szoba, a mûterme. Tökéletesen tisztában voltam azzal is, hogy nem tartanék itt, ha apámnak nem lennének jó kapcsolatai, Ezt megkapom mind mûvésztársaimtól, mind a kritikusoktól, és a megannyi laikus, hozzá nem értõ embertõl. Ha nem is mindig szavakba öntve, de a tekintetek mindent elárulnak.
Sóhajtva álltam föl, valami ócska kifogást motyogva, hogy minél hamarabb magányosan elrejtõzzek a lakosztályban. Az étterembõl lépdeltem kifelé, lehajtott fejjel, mikor nekem jöttek. Rám borult a tálca, amin poharakat vittek. Elestem és a poharak, pontosabban a szilánkokba ültem le. Felsértette a tenyeremet mind a két kezemen. Ennél szerencsésebb nem is lehetnék. Aki csak élt és mozgott, odasereglett, miközben az alkalmazott sûrû hajlongások közepette, és fura nyelven karattyolva próbált enyhíteni a helyzetén, gondolom sikertelenül. Apám és Claire is odajöttek. Az elõbbi iszonyú mérges volt, de sikerült lenyugtatnom. Barátnõm felsegített és a recepcióhoz vezetett, ahol utasította a kissé megszeppent srácot, aki kinevetett, hogy hívja a mentõket. Ha jól emlékszem Hanbyulnak hívták.
- Claire, nem kell. Nem akarok korházba menni – kérleltem barátnõmet. Nagy nehezen beadta a derekát.
- Jó, de akkor mit kezdjünk veled? – nézte a vérzõ kezeimet. – Ezt mindenképp egy orvosnak kellene ellátnia.
- Akkor hívjál egyet – morogtam, mert egyre jobban fájtak a kezeim.
- Rendben – mondta és odafordult Hanbyulhoz.
Felkísért a szobánkba, ahol megvártuk az orvos érkezését. Kopogtattak az ajtónkon, majd Hanbyul lépett be egy öltönyös emberrel a nyomában. Váltott néhány szót barátnõmmel, míg az orvos ellátta a sebeimet. Nem távozott rögtön, mikor már bekötözött kezeimet bámultam.
Odalépett Claire-hez és súgott neki valamit. Barátnõm láthatólag meglepõdött, de aztán huncut mosollyal bólogatott. Ezek meg…?
- Mit akart? –kérdeztem rá, mikor eltûnt.
- Semmit – vigyorgott sejtelmesen.
- Szofi! – tört ránk ekkor apám. – Jól vagy?
- Minden rendben apu – fújtam egyet. – Csak megint nem figyeltem. Remélem az alkalmazottat nem rúgták ki…
- Nem, de nem sok híja volt – morogta.
- Mr. Vren – szólt Claire. – Lenne egy perce?
- Mi az? – fordult felé apám.
- Négyszemközt – somolygott barátnõm.
Átvonultak egy másik szobába, engem magamra hagyva kíváncsiságommal. Másnap, viszont inkább azt kívántam, bár a torkomba állt volna bele egy szilánk és a beszédtõl fosztott volna meg, nem pedig az alkotástól.
Reggel, az étkezõben épp fogyasztottuk a reggelinket Clair-rel, amikor apu robbant be, mintha egy doboz Actival-t szedett volna be, szinte vakítóan üde, és friss volt. Jómagam alig láttam ki a fejembõl, plusz a szégyen, hogy húsz évesen etetnek, elviselhetetlen volt. Bár ha tudom, hogy mi következett volna utána, saját kezûleg fojtom magam az ételbe.
- Jó reggelt! – villantott egy 1000 wattos mosolyt, és homlokon puszilt. – Remélem jól aludtál! Van egy meglepetésem.
Hát, ha jól is alszom, akkor sem örültem volna neki, de így pláne!
- Gyere be fiam – szólalt meg angolul, miközben az ajtó felé fordult. A szólított vigyorogva lépett be. – Bemutatom Jang Hanbyult, a nyelvtanárodat.
Egy hang se jött ki a torkomon. Az a szemtelen idióta, pedig ott vigyorgott azokkal a gödröcskéivel az arcán. Hogy süllyedne el a saját gödrében! Szívesen belapátolnám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése